Tisza Katáról, David Lynchről és a szalámikészítők védőszentjéről

Január 17.

Hajnal. Varázslatos hóhullás az üvegen át nézve. Totális romantika és tulajdonképpen múltidézés. Két éve nem láttam már rendes havat. Ez a mostani szépen megmaradt, reggelre tízcentisre növekedett, plusz jégcsapok az ereszen. A levegő kristálytiszta. Nem vagyok nagy barátja a télnek, engem a nap vonz, a meleg és a víz, de ez most így jó. A két öreg kutya (velem együtt három) is meg-megiramodik. Fürge séta. A járványos világ messzinek tűnik.

Az olasz konyha napja. Közhely, hogy az egyik legjobb (számomra a legjobb) a világon, mint ahogy az is közhely, hogy messze nem csupán pizzából és spagettiből áll. Életforma inkább, vagy éppen létforma. Azért lett január 17-e, mert erre a napra esett Remete Szent Antal ünnepe is, aki rendkívül elfoglalt szentként egyszerre a háziállatok és a hentesek, valamint a szalámikészítők védőszentje is, ami elsőre kissé bizarrnak is tűnhet, de az olaszok nem akadnak fenn minden apróságon. Viszont a konyhájukat, aminek jelentős része a mélyszegénységből született, elképesztő hatékonysággal exportálták szerte a világba.

Csak egy példa, szóljon a borról. A szegénység elől milliószámra kivándorló olaszok egyik kedvenc célállomása az Egyesült Államok mellett Argentína volt. A mára messze földön híres argentin borok pedig annak köszönhetik létezésüket, hogy az olaszok a csomagjaikban vittek magukkal néhány szem félbevágott krumplit, és azokba szőlőoltványokat dugtak, nyilván a biztonság kedvéért, az ember ugyanis, amint azt Cooper ügynök a Twin Peaksben oly szépen kifejtette, legkevésbé a szokásairól szeretne lemondani. Később aztán rákaptak arra is, hogy Argentínában elvetették a búzát, hazamentek tenni-venni, majd visszamentek aratni. Csudás egy társaság, mondom.

Január 18.

Tisza Kata legújabb könyve, a Kékre szeretni. Magamban csak Kéknek hívom, ahogy a versesköteteit Zöldnek és Feketének. Életem bizonyos periódusaiban a Zöld és a Fekete sokat segített rajtam. Persze, tagadhatatlan irodalmi értékük mellett terápiás versek, ez a dolguk, de velem azért ebből a szempontból (sem) túl könnyű. Woody Allen önéletrajzából például ez az egyik kedvenc mondatom: „Már emlékszem, megláttam a szüleimet szeretkezés közben, és e régóta elfojtott trauma miatt rettegek attól, hogy esetleg bezárnak egy csellótokba.” Szóval, anyaseb ide, apaseb oda, kissé szkeptikus vagyok a különféle iskolákkal kapcsolatban, de Tisza Kata alighanem rendkívül erőteljes személyiség. Valószínűleg József Attilát is elrángatta volna a vonat elől. Illetve tulajdonképpen fogalmam sem lehet arról, hogy milyen, soha nem találkoztunk személyesen, néha levelezünk. Úgy mondom inkább tehát, hogy a mondatai rendkívül szuggesztívek. Mondatok. Vannak olyanok, amelyeket például csalódott háziasszonyokra szakosodott amerikai pszichológusok alkalmaznak gyakorta a könyveikben, és amelyekről a célközönség rögtön úgy érzi, hogy telibe találták, ez bizony pont őróla szól. Holott ez egy technika, amivel sok pénzt lehet keresni, mert mindenkinek annyi baja van, hogy annyi baj legyen.

Esetünkben azonban valami egészen másról van szó. Vagy tizenöt éve nyomja már ezt a sajátos irodalomterápiás módszert, most meg még a tetejébe „feltalálta” a feldolgozásregényt is, de ez még nem magyarázat arra, hogy bár látszólag semmi közöm az egészhez, beleértve a hősnőt, a Nóra fedőnevű terapeutát, akivel kapcsolatban azt játszom, hogy mennyi benne a Nóra (Ibsen tapsolna) és mennyi benne a Kata, azaz hol húzódnak a megélés, a praxis és a fikció határai, és miként működik az átjárás, miért érzem azt, hogy már megint nehéz lesz letenni. Írok róla majd még részletesebben, egyelőre az első ötven oldal szállt el, egy levegőre, huss.

Január 20.

Ma hetvenöt éves legkedvesebb filmrendezőm, a televíziós sorozatok megújítója, festő, fotográfus és szürrealista időjárás-jelentő, David Lynch. Őt is évek óta fejtegetem, mert ahogy Kyle MacLachlan mondja a Kék bársonyban: „Ez egy rejtély, a közepén vagyok egy titoknak.” A Twin Peaks-univerzumban és Lynch monoverzumában képes vagyok hosszasan eltűnni, akár Dale Cooper a vörös szobában, és az ő hatására kezdett el érdekelni a transzcendentális meditáció is. A gesztusait szintén közelinek érzem magamhoz, például amikor megismerkedésükkor azt találta mondani Isabella Rossellininek, hogy maga olyan szép, hogy Ingrid Berg- man lánya is lehetne, vagy amikor kiállított egy tehenet a Hollywood Boulevardra, és úgy mesélt az arra járóknak Laura Dern kivételes színészi játékáról. Lynchen szerencsére nem fog az idő, jelen állás szerint Wisteria munkacímmel sorozatot készít a Netflixnek. Már alig várom.