Felnyitom sírjaitokat

Hajnali istentisztelet, ahogyan évek óta mindig. Egészen más ez, mint a dél­előtti, meghatározott liturgiával, énekekkel, igeversekkel, a keresztelésre emlékezéssel. Kevéske fénnyel, gyertyával, szinte sötétben kezdődik. „Hozd a napköltét, országod betöltét, / Múljék el az éjszaka! / Fussatok árnyak… Jöjj, Uram, várlak, / Lelkemnek fényes csillaga!” Igék Mózes könyvéből, a bűnbeesésről és Jónás prófétáról, aki három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, nyomorúságában az Úrhoz kiáltott, és akit a halál torkából is kiragadott Ő. Ezékiel próféta, látomás Izráel újjáéledéséről. „Így szól az én Uram, az Úr: Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem, és beviszlek benneteket Izráel földjére.” Évről évre megérint, szívhez szól ez a vers, de valósággá akkor válik, amikor csak ebbe tudok kapaszkodni. Felnyitja a sírjainkat. Hangzik a vigasztaló ige, kint világosodik, bent felgyulladnak a fények, megszólal az orgona és a kürt.

Győzelmet vettél, ó Feltámadott, Dicső­séggel fényes a diadalod!

Ez – ahogyan tavaly – idén is csak emlék. Húsvét azonban nem az. Élő valóság, realitás. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jn 3,16. Krisztus meghalt értünk és feltámadt. Nincs olyan mélység, ahonnan Ő ne emelne ki, nincs olyan sötétség, amit fényével ne űzne el, nincs olyan betegség és fájdalom, amit ne gyógyítana meg, nincs olyan szenvedés, amire ne adna vigasztalást, nincs olyan egyedüllét, amiben ne állna mellénk. Velünk van, minden napon.

„Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem!” Ez 37,13.