Fények az emmauszi úton

S míg kiáltunk, saját szenvedéseink, bukásaink, csalódottságunk spanyolfalai mögé bújva, hányszor elszalasztjuk a Nagy Találkozást az Úrral az emmauszi utakon. A lármás küszködés viharaiban, a hályogos fényű földi vágyak oltárain vakon és süketen vergődünk, önmagunk csapdájába vetetten, kiszolgáltatottan. Pedig Jézus, aki harmadnapra feltámadott, mindig szembejön velünk az úton, kitárt szívvel, mosolyogva, húsvét hófehér, tisztító sugárzásában, s újra és újra meghív minket személyesen, hogy kövessük Őt. Hogy megenyhítse kínjainkat, kigyógyítson bizalmatlanságainkból, kételkedéseinkből, reménytelenségünkből, hogy felébresszen minket politikai és hatalmi görcseinkből, kómáinkból, járvány okozta rettegéseinkből, kiégesse lelkünkből a bizalmatlanság és a bosszú konkolyait és a gyűlölködés eget káromoló indulatait. S hogy velünk maradjon, ha reményeinknek úgy érezzük, beesteledett, ha már úgy gondoljuk, lemenőben van az igazság napja körülöttünk. És hiteti velünk kétezer éve rendületlenül, hogy nincs nagyobb, éltetőbb erőforrás, remény e földi létben, mint a szeretet, hogy csakis ez a Világ Világossága, ez képes vigyázni lépteinket, ez az új életre pezsdítő energia. Nagyszombaton este, amikor templomainkban leveszik a gyászleplet a felfeszített Krisztusról, amikor meggyújtják az Élet tüzét a szertartásokon, amikor sok-sok apró gyertya lángjától újra fellobog majd hitünk a feltámadásban, az örök élet ígéretében, s amikor az Örömhír keresztvizében megújulva felcsendül a húsvéti Alleluja, hogy megnyissa lelkünk kárpitját, és megtisztítsa hitünk a Fény izsópjával, a Megváltó mellénk szegődik majd ismét, és beköltözik otthonainkba újra, hirdetve: Ne féljetek! Veletek vagyok a világ a végezetéig! Rajtunk múlik tehát: elfogadjuk-e Jézus kinyújtott kezét embertársainkban. Rajtunk múlik: felismerjük-e Őt a „legkisebbek” között is. Rajtunk múlik: hitünk fényével világítunk-e az úton majd, vagy árnyékot vetünk elnehezült lépteinkkel a mögöttünk igyekvők elé…