Hatos Pál könyve csupán 113 nap történetét dolgozza fel

Megnőtt a történelmi távolság, és el lehet már mondani a Tanácsköztársaság történetét is. Az emlékezetpolitika azt használja a történelemből, akire szüksége van, a történész nem válogathat a jó- és a rosszfiúk között. De eldöntheti, sugallhatja, ki volt jó, ki rossz. Fel kellett nőnie az új generációnak, hogy a magyar történetírás is kilépjen a tankönyvek leegyszerűsített és átpolitizált, illetve a tudományos művek a nagyközönség számára értelmezhetetlen és száraz világából. Ma már az angolszász történelmi esszék mintájára készült kötetek sora olvasható Magyarország XX. századának első feléről, melyek, miközben megfelelnek a tudomány elvárásainak, élvezetes olvasmányt nyújtanak. Az embereket jobban érdekli a közelmúlt, mint a régmúlt, ez azonban kényes téma. Nálunk kiváltképp. A diktatúra bukása után is évtizednyi időnek kellett eltelnie, hogy beszélni lehessen az elmúlt századról, a végéről őszintén még mindig nem lehet. Túl sok az élő.

A most negyvenes éveikben járó történészeknek, akik a Jaffa Kiadó Modern Magyar Történelem sorozatát szerkesztik és írják, már nem remeg a tolluk. Bőséges a forrásanyag is, amelyből hozzáfoghatnak Trianon, az őszirózsás forradalom, Péter Gábor vagy a Tanácsköztársaság történetének a megírásához. A mai középkorúaknak és idősebbeknek tele vannak ezek a könyvek régről ismert nevekkel, de azt most ezekből tudhatják meg, hogy ki milyen volt, jó vagy rossz döntést hozott, és annak milyen következményei vannak akár a mai életünkre is.

Hatos Pál könyve a Tanácsköztársaságról fontos munka – megelőzte az Elátkozott köztársaság Károlyi Mihályról és az őszirózsás forradalomról –, mert jóval több, mint történelmi események ismertetése vagy akár indoklása. Túl sok a szembejövő ismerős. És itt nem Kun Béla vagy Korvin Ottó és társaik személye elsősorban a fontos. Hanem hogy mindaz, amit ezek az emberek a világforradalom nevében véghez vittek, egyrészt riasztó rombolás, dilettantizmussal és kegyetlenséggel párosult ostobaság, ami a társadalom, az ember nem ismeretéből fakadt, másrészt viszont az elemeiben ma is élő radikális áramlatok előzménye. Sírunk Magyarország balszerencséjén, hogy történelmének egyik legtragikusabb pillanatában jutottak ki neki tehetségtelen balek és hétpróbás gazember vezetők. Másrészt elriadunk attól, hogy a ma is élő, legfeljebb átkeresztelt radikális eszmék a szélsőséges zöldgondolattól a fasizmuson át a transzgenderig mindahányan a kommunizmus és a világforradalom szellemzsákjából bújtak és bújnak ma is elő. Nincs új a nap alatt. Az sem, hogy a kezdetekkor a kor legjobbjai is rajongtak a szocialisztikus eszmékért – lásd Babits Mihály, Kodály Zoltán vagy Szabó Dezső –, aztán fejvesztve menekültek a közeléből. Ami mutatja, hogy a főleg a gyökértelen értelmiségi milyen sokfelé, akár ellentétes irányokba is könnyen elszédíthető.

A történész szerző interjúiban megemlíti, hogy a Tanácsköztársaságot tekinthetjük történelmi intermezzónak is, szinte csak komédiának. Amikor annak idején megkérdeztem Veszprémben élő nagy­anyámat, mire emlékszik, azt felelte: nem volt mit enni. Lehet, hogy ha van mit, mert a társadalom éhezéséről mint a bukás egyik eleméről Hatos is beszél, akkor nemcsak 133 nap lesz, hanem egy kicsit több, de marad intermezzo. Ám ennek eszméjéből nőtt ki a XX. század, nálunk Rákosival, Kádárral és mindazokkal, akik még ma is itt vannak, csak már nem szívesen emlékeznek rá. És túl sokan vannak még azok is, akik egy percig nem találtak semmi vicceset a kommunizmusban. Csekély vigasz, hogy a forradalom mindig felfalja a gyermekeit, ahogy a tanácskormány vezetői közül is a legfontosabbak szovjet lágerekben, börtönökben vagy vesztőhelyeken pusztultak el.