Valami megnyugtató ebben a kizökkent világban

Július 18.

Reggel nagy eső. Olyan igazi. Nem viharral jött, nem jéggel, nem hurrikánnal és szupercellával, nem vízszintesen. Csak úgy, mint régen. Köszönöm, Uram, éppen jól jött, mert legutóbb már csákánnyal ültettem. Persze tudom én, méltatlan, ám mégiscsak elhívott szolgád, hogy többnyire a csákányé az utolsó szó és a végső érv, ám amennyiben lehetséges, maradnék az ásónál. Ámen.

Ráadásul délutánra, mire elkezdődött a Folkklub Kékkúton, már el is állt szépen. Ezúttal második otthonom, a Mezőség került terítékre. Nézzük, hogyan muzsikál Szalonna és bandája székit, és miként fújja az ördöngösfüzesi Anna néni és Navratil Andi a nótákat – és halljuk, hogy jól.

Néha azért akad valami megnyugtató is ebben a kizökkent világban. Ahogy a buddhisták mondják, végtele- nül kicsiny dolgok oly’ nagyok, amilyen nagyok csak lehetnek, mert itt nincs hatalmuk külső körülményeknek, végtelenül nagy dolgok itt olyan kicsik, amilyen kicsik csak lehetnek, mert itt nem jönnek számításba objektív korlátok.

Balatonberényben betiltották a reggeli harangszót. Mert zavarta a nyaralókat. A pihenésben. Pihenjünk is itt meg egy percre.

Július 19.

Mert bár évek óta szajkózom és írom, hogy mi történik a nagy tó környékén és a „mi” oldalunkon még durvábban, mint „odaát”, azért ez itt egy sarokpont, vízválasztó, vagy amit akarunk. A tömegturizmus és a Covid–19-menekültek által letarolt, divatossá vált falvakban lakosságcsere történt. A tehetős nagyvárosiak felverték az árakat, és magukkal hozták a kultúrájukat, a szokásaikat és az elvárásaikat. Az érdekérvényesítő képességük, amit nevezhetünk bátran gátlástalan nyomulásnak is, pedig felettébb erősnek tűnik. Balatonberényben meghátrált az önkormányzat és a katolikus egyház. A dolgok természetéből adódóan és fakadóan ezzel még nincs vége. Amint az várható volt, máris megvan a következő célpont, jelesül a kakas. Mert az meg kukorékol. Ráadásul, amennyiben nem kerül időcsapdába, korán reggel. Nem vagyok képmutató. Nem állítom, hogy amikor késő éjszakáig dolgozom, és hajnalban rázendít a kakas, majd saját hangjától megrészegülve addig tolja, míg be nem reked, nem vizualizálok egy kondért és egy nokedliszaggatót, de eszembe nem jutna rákontrázni, hogy „tíccsák be”.

Holott nem nyaralgatok itt össze-vissza, életvitelszerűen tartózkodom a tájban, tehát egész évben kijut a kakasból, ami még rigófütty a gyöngytyúkok kórusához képest, de elfogadom és tiszteletben tartom, hogy mindez a falusi folklór szerves részét képezi. Sőt, kimondottan örülök a Gyurinak (így hívják a szomszéd kakast) és annak, hogy őt hallgathatom a folyamatos szirénázás, az autósforgalom és a részeg üvöltözés helyett. Ja, templom mellett lakom. Hajnalban megszólal a harang. Lassan ideje lesz tollászkodni. Akár a Gyuri. Délben harangoznak. Leállok egy kicsit. Éhes vagyok. Este nyolckor harangszó. Mire a kisharang hangja elhal, lassan befejezem a kinti munkát. Lassan. Mintha ritmusa lenne az életemnek, akár a széki táncrendnek vagy egy bluesnak. A balatonberényi kakas tulajdonosának meg üzenem, tartson ki – és vegyen egy tehenet. Esetleg kettőt.

Július 20.

Kaliforniában sohasem esik az eső. Legalábbis egy régi sláger tanúsága szerint. De Alvy Singernek (Woody Allen megformálásában az Annie Hall című filmben) is Kaliforniát javasolja a barátja lakóhely-változtatás céljából, amikor hősünk, bár imádja New Yorkot, panaszkodni kezd az őt ért sérelmek miatt. Tény, hogy Kalifornia még az amerikai álmon belül is az álmok netovábbja – így gondoltuk eddig. Óceán, hegyek, Szilícium-völgy, Hollywood, napsütés, pénz, siker, csillogás. Mi kell még? Jó, minden percben megmozdulhat a Föld, a klímaváltozás miatt egyre gyakoribbak a bozóttüzek és néha fellép némi vízhiány, de sehol sem tökéletes minden. Nem is ezért távozott az államból rövid idő belül több mint száznyolcvanezer ember. Hanem azért, mert egyes városok egyszerűen megteltek, és bizonyos helyek megfizethetetlenné váltak még a középosztály számára is.

De nemcsak nekik, hanem olyan cégek munkatársainak is, mint például az Apple vagy a Facebook. Akadnak közöttük olyanok, akik inkább lakókocsiban élnek, mint hogy kifizessék a több ezer dolláros lakbért, és van, aki inkább lelécel, akár olyan, korábban lesajnált helyekre, mint teszem azt Idaho. Az élhetetlen és megfizethetetlen nagyvárosokból elindul a népvándorlás „vidékre”, annak minden következményével együtt. Vajon miért érzem azt, hogy Kalifornia nincs is olyan messze?