Letisztult formák, légies kerámiák

Bokros Júlia a mai napig aktív művésze Szigligetnek, alapító tagja a Veszprémi Művész Céhnek, egyedülálló kerámiáit sok alkalommal állították ki itthon és külföldön, a Művészetek Háza Veszprém kiállításain is rendszeresen szerepel. 1989 óta él Szigligeten, korábban hosszú évtizedekig a szolnoki művésztelepen alkotott férjével, a négy évvel ezelőtt elhunyt Bokros László festő- és grafikusművész, szobrásszal. A Balaton közelsége és atmoszférája, színei nagy hatással voltak művészetére.

– Amikor Szolnokról eljöttünk, Pannóniában kerestük az új hazánkat – idézte fel a kezdeteket Bokros Júlia. – Mindig szerettük a Balatont, amikor nem itt laktunk, akkor is eltöltöttünk évente egy-két hetet a Balaton északi vagy déli partján. Szigligetet ismertük, az alkotóházban kétszer voltunk nyaralni. Csodálatos a táj, a település. Befordultunk a Hóvirág utcába, mondta a férjem, ez egy úri negyed, itt biztosan minden drága. Végül mégis sikerült itt házat venni, egyre jobban megszerettük a vidéket, itt nőttek fel az unokák, akik szintén ragaszkodnak a tájhoz, a nagyszülői házhoz. Az itt élő emberek befogadtak minket. Az iskolában bevezettük a rajz- és a kerámiaszakköröket, mindkettő iránt nagy volt az érdeklődés, az intézmény három évig művészeti iskolaként működött, szakköri kiállításokat rendeztünk.

Bokros Júlia 1966 óta készíti a Zsolnay-féle eozintechnika egy speciális, általa kikísérletezett, saját kis műhelyében is megvalósítható változatát: szobrokat, faliképeket, kisplasztikákat, asztali készleteket, vázákat, edényeket és egyéb használati tárgyakat.

– Amikor férjhez mentem, úgy gondoltam, hogy én leszek a család fenntartó ereje, háztartásbeli, titkárnő és minden, ami kell. A férjem azt mondta, ez így nem jó, kellene neked is találni valamit. Azt mondta, legyek keramikus. A kerámia nagyon érdekelt, önállóan tanultam. A férjemnek köszönhetek mindent, szigorúan vette kezébe a tanulmányaimat. Papíron kitervelt valamit, azt nekem kellett agyagból megvalósítani, szerencsére sikerült. Azt mondta, az eozinnal kellene foglalkozni. Ez tulajdonképpen lüsztertechnika, már a mórok és az arabok is készítették.

A fémesen csillogó eozinmáz elkészítése rendkívül bonyolult, nagy technikai tudást igényel. A tárgyak a különleges eljárásnak köszönhetően kékeszöld, liláskék, vöröses aranyszínűek, attól függően, hogy az égetés és az oxigén végül milyenné alakítja a színt. Finom, könnyed, légies kerámia az övé; letisztult formái harmóniát, szépséget sugároznak, a szecessziót idézik. A különleges technika eredményeképpen nincs két egyforma alkotás.

Bokros Júlia nem árulja el a titkát, pedig nagyon sokan kérték már tőle, szerették volna elsajátítani a technikát. Magától tanult és tapasztalt ki mindent, sokat olvasott is róla, bár ezt a könyvekből nem lehet megtanulni. Azt mondja, nehéz volt beilleszkednie a művészek közé. Magyarországon annyi a keramikus, mint égen a csillag. Volt, aki elfogadta, hogy nincs diplomája, más azt mondta neki, menjen tanítani a főiskolára.

Megtisztelőnek érezte, de nem fogadta el, a technikáját nem árulta el.

Júlia elmesélte, hogy szinte az utolsó pillanatokig dolgoztak. Férje segített neki az égetésben, az fizikai munka, magyarázta. Az eozin, a lüszter redukciós égetéssel készül, ki kell vonni az oxigént a kemencéből, és bedobni a kormozó anyagot. Az utolsó égetésük már nem sikerült. – Szegény Laci akkor már alig bírt állni a kemence mellett. Nem tudtuk hirtelen becsukni az ajtót. Akkor mondtam magamban, hogy ennek a munkának most vége van.

És hogy melyik darabok állnak az alkotó szívéhez közel? Mindegyik, válaszolta.

– A lányom azt kérdezte, miért nem csinálok nagyobb kerámiákat. Csináltam faliképeket kórházba, könyvtárba. Padlóvázákat is, de azok mindig idegenek voltak számomra. Hogy miért kicsik? Talán azért, mert én is kis növésű vagyok. A legkisebb kemencében lehet a legjobb munkákat készíteni.

A Bokros házaspár alapítója volt a Veszprémi Művész Céhnek, Bokros László a céh harmadik céhmestere volt, Júlia két évig intézte a céh ügyeit, bekapcsolódtak a megye kulturális életébe. Sok helyen együtt mutatták be alkotásaikat, közös kiállításokon, itthon és külföldön.

– Laci mindig előretolt engem. Mondtam, ne tegye, én mellette vagyok. Örült a sikereimnek. Azt mondta, most már nyugodtan halok meg, mert belőled neves keramikus lett. Sokan irigyeltek, mások szeretve utáltak, de átsiklottam ezek fölött, mert egész életemben azt csináltam, amit szeretek.

Jó volt őket hosszú évekig együtt látni, kettőjük szeretetteli kapcsolatát. Hetven évig éltek együtt, nehéz most nélküle, közli Júlia.

– Reggel legszívesebben befordulnék a fal felé és feküdnék tovább, de arról szó sem lehet. Fel kell kelni, tornázni, felöltözni, fésülködni, várni, hátha jön valaki. Csendes utca a miénk, az itt élők szeretnek, törődnek velem, a családgondozó naponta jár hozzám, vele beszélgetek. Jönnek a lányomék, az unokák is. Azt kérdezte a lányom, mit kérek a születésnapomra. Azt, hogy amíg Isten életben tart, tudjak jönni-menni, mozogni és értelmesen emlékezni. Azt válaszolták, hogy ezt könnyen teljesítik, bár biztosíték nincs rá, hogy ez így is lesz.

Kapcsolódó írásunk:

https://www.veol.hu/kultura/helyi-kultura/bokros-julia-egyeni-eletmuvet-hozott-letre-5045969/