Áhítatkeresés a festészetben: Jásdon nyílt kiállítása Borbély Károly festőművésznek

Győrben ismerik művészként, és sokan tanítványainak vallhatják magukat. Mit érdemes tudni a pályájáról azoknak a Veszprém megyeieknek, akik kíváncsiak a jásdi kiállítására? 

– Számomra a művészet és a tanítás összefonódott. Már tizennégy éves koromban megfogalmazódott bennem, hogy életem talán így kellene, hogy alakuljon. Szerettem volna a művészethez szorosan kapcsolódni, jól érteni és a tudásomat továbbadni. Ezt képzeltem el és így is lett. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy a kettőt különválasszam. Nálam magától értetődő egységbe fonódnak. Kezdetben grafikával foglalkoztam, majd kiszélesedett az alkalmazott technikáim palettája. Ma már váltogatom a grafikát és a festészetet. Attól függően, milyen gondolat ihlet meg. Egyensúlyba kerültek munkáim e tekintetben. 

Milyen témaválasztás jellemzi Borbély Károly műveit? Mi fogalmazódik meg leginkább a gondolataiban alkotás közben?

 
– Szeretek olyan jellegzetes előadásmódban fogalmazni, ami emelkedettséget, fennköltséget közvetít. S ha ez megvalósul, a kép rögtön szakrális töltést kap. Minden alkotás teremtő mozzanat, amikor a művész az élettelen anyagba életet lehel. Ez kicsit modellezi a Teremtő munkáját, de emberi szinten csak a művészet sajátosságain keresztül élhető meg. 

Mi a titka annak, hogy oktatóként olyanokkal is meg tudja szerettetni a rajzolást, akik meg vannak győződve róla: nem értenek hozzá?

 
– Ha a tanítványom megérzi, hogy őszintén érdekel, mit tudna, mit szeretne óráimon alkotni, akkor a lelkesedésem át- ragad rá, és spontán működik a tanári szándék megvalósítása. Mindig élmény számomra és oktató kollégáimnak is – mert együtt dolgozunk, közös eredmény munkánk gyümölcse –, hogy a hozzánk kerülő hallgatók bátorításunk révén maguk jönnek rá, miben tehetségesek. Sokan úgy állnak neki a rajzolásnak, hogy az nekik biztosan nem sikerülhet. Aztán a legtöbbször kiderül, hogy például remek a színérzékük. Felfedezhetik addig rejtett képességeiket – az nekik aha-élmény, nekünk jó érzés. Ehhez az kell, hogy hitelesek legyünk. Attól lehetünk azok, hogy az alkotás napi létezésünk része. Így rajzórákon történik valami a levegőben, ami maga a csoda. Ez más műfajokra biztosan szintén igaz, ha más művészeti ágakra, más tantárgyakra gondolunk. Az oktató kisugárzása számít, a magával ragadó személyiség.

Hallgatóinknak, a leendő tanítóknak azt szoktam mondani, ha módszertanról beszélek, hogy a legfőbb módszertan s a legfőbb eszközük a saját személyiségük. Azzal dolgozhatnak, azzal hatnak, az minden más feladatot megold a tanítás során. 

Jásdra hogy jutott el? Hogyan kerülhetnek ebbe a kis, szinte eldugott, de gyönyörű bakonyi faluba a képei? 

– Először nyáron jártam Jásdon. Egykori iskolatársam, Kristóf Mariska ott lakik és az egyik szellemi kovásza a községnek. Egy onnan elszármazott fiatal művésznő kiállításának megnyitójára érkeztem és elámultam a csodás környezet, a Bodzaház szépsége láttán. Megismerkedtem a helyiekkel. Megkértek, advent idejére állítsak össze szakrális munkáimból tárlatot náluk. Örülök, hogy ennek apropóján visszatérhetek hozzájuk. 

Milyen alkotásaiból válogatta össze a jásdi kiállítás anyagát? 

– Ahogy említettem, a legtöbb művem szakrális töltéssel rendelkezik, így nem volt nehéz dolgom a válogatáskor. A Jásdon látható képeim központi gondolata a várakozás, az ünnep, a születés, az újjáéledés, a fény megjelenítése. A tárlat központi alkotása egy tájkép jellegű festmény, régi, Föld című sorozatom egyik darabja. Fényfigura uralja. Lesz egy olyan kép emellett, amin az életfát egy mozdulat formálja meg: gyökerekből kiinduló emberi alak, egy táncos figurája, aki a fény felé nyújtózik. Ilyenek vagyunk, ilyen az életünk, az életfánk: megtestesíti a földi, anyagi világhoz való kötődést, ahogy azt is, ahogy felfelé tekintünk, akárcsak a növények, amelyek a fény felé kívánkoznak. Egy másik sorozatomat az ihlette meg, ami egy pszichológiai előadás hatására kezdett el formálódni bennem: nemcsak az anatómia elvei szerint lehet az embert ábrázolni, hanem az érzések alakította gesztusokból, hiszen az érzéseink struktúrájából épülünk fel. Így születtek meg gesztusokból álló emberalakjaim. Szinte csak színek, ecsetvonások lendületéből állnak össze. 

Kísérletező kedv jellemzi. Szívesen összekacsint más művészeti ágakkal a festészete. Például az orgonazenével. 

– Ez inkább egyéni érdeklődés függvénye. Kiskoromban három évig tanultam zenélni. Manapság leginkább a klasszikus és a jazz-zenét kedvelem. Elischer Balázs orgonaművész muzsikáját szívesen hallgatom. Készült úgy egy közös előadás-sorozatunk – győri templomokban játszódott –, hogy a játékát hallgatva improvizáltam. Krétával rajzoltam. Nagyon élveztem. Előre kitaláltam, nagyjából mit hogyan viszek papírra, pár vonalat le is rajzoltam. Elképzeltem, milyen lesz a kész mű, de hagytam, hogy zene közben szülessen meg. Annyira befolyásolt a hely szelleme, hogy néha egészen más lett a végeredmény. Az orgonazenében megvan az az áhítat, amit én is keresek a festészetben. 

Nincs ellentét az improvizáció, a pillanatnak élés és az alkotó elmélyedés között? 

– A digitális világ valóban elvisz a gyors, hirtelen impulzusok felé. Mindig valami új keresésére ösztönözve. Ám miközben az orgonazenét hallgattam, az alkotás segített még intenzívebben megélni az adott pillanatot. Így igazán rejtett mélységek tudtak spontán megnyilatkozni.