Filmvarázs extrákkal

Menjek, ne menjek? – latolgat az ember egy-egy meghívás előtt. Mindjárt esik! Hej, de fúj a szél! Most túl hideg van!  Itthon maradok – ismerősöm mondta sokszor a fentieket, mikor invitáltam könyvtári rendezvényre. Majd megnézem kábeltévén – a végső érv.

Tegnap pedig túl meleg volt! Sőt! Forróság gyötri Európát. Hazánkat is. Menjek? Ne menjek? Fél az ember kimozdulni. De az Esterházy-kastély ódon, méteres falai csakis enyhülést adhatnak – gondoltam. Nem kell semmit tennem, a pihenés garantált. Csak ülök s élvezem a „még nem tudom, milyen” programot. 

Izgatott a különleges műsor. Kettő vagy annál is több évtizede hallottam már az elismert tapolcai közművelődési szakember (újságíró, szerkesztő is) N. Horváth Erzsébet író, történész munkásságáról. A tapolcaiak csak felső fokban beszélnek róla. Megjegyzem, nincs tán egy éve, hogy színtársulata kitűnő előadását láthattuk a művelődési ház színpadán Kisfaludy Sándor életéről. Csak emlékeztetem az olvasót, hogy a színművet nemcsak megírta, hanem rendezte is N. Horváth Erzsébet. És ki ne lenne kíváncsi ezek után a programra!

A másik nagy vonzerő, hogy örökzöld filmslágereket is hallhatunk. Az előadó pedig nem más, mint a sümegi ferences templom kántora, Román Iván hegedűművész. Igen! Hegedű is, meg orgona is.

Nem vártunk tovább, 5 óra után 3 perccel elkezdődött a műsor. Román Iván csendben ült hegedűjével billentyűs, többmanuálos hangszere, technikai eszközei ölelésében.

Az előadó egy szál A/4-es papírral a kezében, amelyen csak a filmzenék sorrendje olvasható. Mögötte a filmvászon.

N. Horváth Erzsébeté a szó, Román Iváné a zene. Az előadó elindította a mozit, a mozgóképeket a filmvásznon. A háttérben a film mindvégig pergett, a filmtörténet kezdetét bemutatva. A szereplők mozgása darabos, szaggatottak a képek, a szerepek élénk arcmimikával fűszerezettek. Jól látható az akkori technikai színvonal. Mindez csak aláfestése volt annak az értékes tartalomnak, mellyel az előadó végigvezette hallgatóságát az első barlangrajzoktól a görögök árnyképein, a középkori festményeken, a  XIX. század második felében feltalált mozgóképeken és a  hollywoodi filmgyártáson át a magyar filmművészet legújabb sikeréig. Megtudhattuk, vagy éppen felelevenítettük passzív ismereteinkből, hogy a francia Lumiére testvérek Párizsban 1895. december 28-án mutatták be a közönségnek az első mozgófilmeket. 1896 májusában már Budapesten is vetítették ezeket. A  Lumiére testvérek operatőre készítette azt a felvételt, amely a millenniumi ünnepségre rendezett budavári felvonulást kísérte végig. Az első magyar mozi 1896 júniusában nyílt az Andrássy út 41-ben. Az első magyar film címe: A táncz. Ezt 1901. április 30-án mutatták be. 2018 óta ez a nap a magyar film napja. 

Nem lehetett megunni az információk özönét, mert mindegyik csak azt erősítette meg, hogy a mozi maga a csoda. Önfeledt szórakozás, kiszakadás a hétköznapokból. Korlátokat nem ismerő fantáziálás, játék a jellemekkel, a térrel és az idővel. Lehet néma és hangos, fekete-fehér, színes, akció vagy komédia, animációs vagy emberi szereplős, háromdimenziós. A lényeg maga a mozi, amely merész, izgalmas művészet, tele van felfedezésekre váró meglepetésekkel.

Elsőként a néma- és a hangos film váltásának történetét feldolgozó, 1952-ben készült Ének az esőben című film zenéjéből kapott ízelítőt a közönség. Nemcsak a remek filmzene, de a könnyed, üdítő játék, a húrokkal való varázslatos incselkedés is elbűvölte a közönséget.  Horváth Erzsébet végigvezette az Oscar-díjas magyar filmeken a közönséget. Beszélt arról, hogy milyen helyet töltöttek, töltenek be a magyarok a világ filmgyártásában, melyek voltak a filmekben legnagyobb bakik. Az előadás menetébe szervesen illeszkedett a filmzene. A prózai szöveget a csodálatos hegedűjáték, az ének váltotta, majd újra a filmtörténet rejtelmeiben tehettünk izgalmas utazást.   

 A Cherbourgi esernyők, az Egy férfi és egy nő, a Keresztapa, a profi filmzenéje mellett magyar filmzenék is felhangzottak ezen a délutánon. Köztük volt a Különös éjszaka és a Szerelem az első vérig zenéje is. 

Az előadást többször hálás, heves tapssal jutalmazta az igen kisszámú közönség. Többen fájóan arra gondoltak, miért nem hallják ezt az érdekes, zeneileg is csodálatos előadást mások is kisvárosunkból. Hiszen itt van! Szinte tálcán teszik elénk. Tán túl melegük volt eljönni?  Vagy az efféle kultúra iránti igényt kiölte már a digitalizáció…?  Nem találgatok tovább, mert hosszabb kifejtést igényelne a felvetés is. 

A műsor végén a közönségből valaki azt mondta lelkesen: Én még otthon is tapsolni fogok!

M. Mester Katalin 
Devecser