Pont és ellenpont

Aldous Huxley angol írónak van egy hasonló című regénye. Erre asszociáltam, amikor két héttel ezelőtt két író–olvasó találkozón beszélgetőtársként működtem közre. Huxley (1894–1963) művéhez persze semmi köze a két helyszínen szerzett benyomásaimnak, tapasztalataimnak. Ezek ellentétéről meditálok. Az írót Szép új világ című negatív utópiája tette világhírűvé. Látomásai a jövőbe vezetnek, egyfajta új rendbe, ahol nincs szerelem, házasság, anyaság, család, kivesznek az erkölcsi normák, eluralkodik az érzelemmentes élet. Valahogy ezt éreztem a Balaton déli parti városában, amikor a sikeres, a tónál játszódó regénysorozat – a Balaton nagykövetének titulált – szerzőjével beszélgettem a városi könyvtárban hat ember előtt. Kivétel nélkül nyugdíjas hölgyek jöttek el, hogy meghallgassák az élvezetes, szórakoztató, a 19–20. századba is visszanyúló művek keletkezéstörténetét. Kinek a szégyene ez? Azok sem jöttek el, akiket telefonon, levélben értesítettem. Az olvasórészlegben tartózkodók sem „szagoltak” oda, csak pillantgattak, hogy mi a csuda zajlik pár méterre tőlük. 

A város centruma pazar, hamisítatlan fürdővárosi hangulatot áraszt. Az idegent is lenyűgözi a miliő. Engem, a valamikor itt élőt minduntalan nosztalgiával tölt el. Különösen ezért hangolt le az olvasói érdektelenség. A közönség távolmaradásának persze különböző okai lehetnek, de én úgy vélem – anélkül, hogy leszólnék, megvetnék valakit is –, a „szép új világban” mintha sikk lenne a kultúramentes létezés.  A szellemi értékek valószínűleg fajsúlytalan dolgok bizonyos, egyre táguló körökben. 

Az „ellenpontot” azon a héten megyénk egyik kies falujában éltem át, ahol minden évben megemlékeznek az ott született klasszikus költőről. Az emlékház példásan rendezett. A családias, az összetartozást sugalló atmoszféra elhomályosította bennem a két nappal korábbi közönyösséget. Miközben a pár éve országos regénypályázatot nyerő írónőt kérdezgettem munkáiról, Robert Merle francia író nemrég olvasott, az Utolsó nyár Primerolban című kisregényének sorai motoszkáltak a fejemben: „Az életben sosem kérdezünk eleget a másiktól. Aztán csak múlik az idő, míg arra nem ébredünk egyszer, hogy mindennek vége.” Az írónő regényei ennek a veszélyére figyelmeztetnek minket, olvasókat. Még időben rakjunk rendet testünkben, lelkünkben. Beszéljük meg – még ha fájdalmas is – problémáinkat, ne legyenek félbehagyott, lezáratlan ügyeink, nyitva hagyott kérdéseink. Az emlékház udvarán, az őszi, szűrt, délutáni napfényben, a csend és a béke apró szigetén nem a semmibe szálltak a szavaink.