2023.10.05. 16:00
Nyomozó, irodalomtudós, regényíró – krimitükörben
Kellei György, a magyar krimikirály legújabb regényében, az ismét a Hungarovox Kiadónál megjelent A félelem nyarában kedvenc hősét, egyszersmind a narrátort, Melis Zsoltot nemcsak korábbi detektívfigurájával, Georges Kyr francia főfelügyelővel hozza össze egy közös nyomozásban, de egyéniségének kettősségét, kétféle hivatását is az eddigieknél drámaibban szembesíti, mondhatni, kétszeresen „duális” történetet írt.
Melis ugyanis irodalomtörténész egyetemi oktatóból lett magánnyomozó, vagyis a filológus nyomozómunkáját a detektívével cserélte föl. Graham Greene-ről tervezett monográfiáját megint kénytelen félretenni egy újabb gyilkossági, sőt, sorozatgyilkossági ügy miatt, amely úgyszólván őt találta meg, szippantotta be örvényébe, hiszen a Balaton-parti szomszédjában történt. Ahogy szaporodnak az áldozatok, a merényletek és a rejtélyek, s amint Melis egyre közelebb kerül a megoldáshoz, úgy távolodik irodalomtudományi műve megvalósításától. Aztán a 32. fejezetben kimondja: „Greene-t kivégzem a mostani nyomozásban” – kétségek között hagyva beszélgetőpartnerét, Mándoky őrnagyot és az olvasót is, vajon sokadik beteljesítetlen fogadkozásáról van-e szó („Ez az utolsó ügyem, Péter. Ha befejezem, csak az irodalomtudománynak akarok élni.”), vagy ezúttal komoly fogadalomról, amelynek azonban nem egyértelmű a jelentése. A monográfusi kudarc csupán valószínű és talán átmeneti, a detektívsiker ellenben bizonyos és végérvényes. Igaz, megannyi bizonytalanság, tévhit, tévút után.
Melis nem Sherlock Holmes- és Hercule Poirot-féle zseniális, felsőbbrendű szürkeállománnyal megáldott csodanyomozó, hanem külső segéderőket, segítségeket okosan felhasználó műkedvelő – ámbár amatőrként is felülmúlja a hivatásos rendőröket, még párizsi barátját is. Segítőtársa irodalomtudósi tehetsége is, no meg a nélkülözhetetlen szerencse: láss csodát, a tetteshez vezető nyomok közt éppen Graham Greene-től származó idézetek sorakoznak. Melis emberi ember, „homo humanus”, a maga gyarlóságaival és életszeretetével egyetemben: érzéki hedonizmusának ezúttal nem annyira gasztronómiai, inkább szexuális vonásait domborítja ki az író, rávilágítva, hogy magándetektívjéről aligha lehetne megmintázni a férfiúi hűség szobrát. „Emberi, túlságosan is emberi” hibái ellenére is jó ügyet szolgál eredményesen. Legalábbis gyilkosvadászként. És krimiíróként is, aki utólag megírja sztorijait (Kellei György alteregójaként: könyveik címei egybeesnek). Kétszeres győzelme valójában teremtőjének, a balatonfüredi regényírónak – és jeles kulturális újságírónak – dupla diadala. A sokadik. A félelem nyara lebilincselő olvasmányélmény, a forró hónapokat az izgalom nyarává varázsolja. A hűvösödő őszt és a hideg telet nemkülönben.
Madarász Imre
