A sógun és a pszichológus

Japán, 15. század. Asikaga Josimasza sógun eltöri kedvenc teáscsészéjét. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy az ember bevonuljon a történelembe.

Azt már sohasem tudjuk meg, hogy a sógun neve katonai kormányzóként is fennmaradt volna, vagy kellett hozzá egy balszerencsés mozdulat, mindenesetre az emberiség szépségre érzékeny része sokat köszönhet a teakonyhai balesetnek. Asikaga ugyanis elküldte Kínába a csészét megjavíttatni, ám amikor az visszaérkezett hozzá, olyan arcot vágott, mint amikor valaki rendel onnan valamit a neten. Tekintve, hogy a kínai szaki vaskapcsok alkalmazásával gondolta megoldani a problémát; így aztán a sógun felkérte a helyi mesterembereket, hogy ugyan dolgozzanak már ki egy cizelláltabb módszert. Megtörtént, ez lett a kincugi, azaz az aranyillesztés. A módszer lényege, hogy a törött tárgyakat nem hajítják ki, hanem inkább összeragasztják, és az illesztést aranyszínű festékkel teszik hangsúlyosabbá. Nem arannyal tehát, mint azt a felületes szemlélő gondolná, az ugyanis szöges ellentétben lenne a buddhista hozzáállással. Adott esetben ezüst szín felhordása is megengedett. Az eredetmítosz egy másik verziójában a Japánt újraegyesítő, hirtelen haragú Tojotomi Hidejosi szerepel, valamint egy tálka és egy halálra ítélt teaházi szolga, de ez ügyünk szempontjából most már szinte édesmindegy. 

A munkafolyamat meditatív, az alkotás iránti tiszteletet tükrözi, valamint a múltét és a hagyományét, ugyanakkor egy új minőséget hoz létre. Tágabb értelemben véve olyan ez, mint maga az élet, amelyben nem árt ha felvállaljuk a saját tökéletlenségünket és sérülékenységünket. ,,Ami széttört, azt összeillesztheted, és amikor megteszed, ne rejtsd el a törékenységet, mert a látszólagos törékenységből lesz a látható erő.” Erre döbbent rá Tomás Navarro spanyol pszichológus is, aki Kincugi – A lelki sebek gyógyításának japán művészete című könyvében a kincugimesterek filozófiája mentén ad tanácsokat arra nézvést, miként reparálhatjuk meg önmagunkat és traumáinkat, akár anélkül is, hogy percenként szakember után kiáltanánk. Ami, lássuk be, ritka és szép gesztus egy pszichológustól. A könyv önsegítő és kríziskezelő (úti)kalauz életünk összedrótozásához, néhol olyan, mint egy kis segítség a barátoktól, ahogyan azt mások mellett Joe Cocker is oly szépen elénekelte nekünk. Navarro ráadásul még rokonszenves olvasási javaslattal is szolgál bevezetőjében. Azt tanácsolja, hogy kapkodás helyett olvassuk ízlelgetve, apránként. Ahogyan ő írta, néha a hegyekben, zergék és mormoták társaságában.