Ügyeskedések, suttyomban

Viszont kezembe került a Veszélyes nyár című, már a halála után megjelent műve, amely elvileg a Halál délután folytatása. Az író a spanyol polgárháború óta nem járt az országban, de 1959 nyarán rászánta magát az utazásra negyedik feleségével. Egy amerikai képes hetilap kérte fel, hogy írjon riportot az akkori bikaviadalokról. A kötetet kiemeltem a sorból, beleolvastam, aztán a 10. oldal után ledöbbentem. Manipulálták a viadalokat! Csaltak! Hemingway ezt írja a Veszélyes nyárban: „A vezető matadorok oltalmára lefűrészelték a bikák szarvának csúcsát, aztán pedig szépen lereszelték, mintha igazi szarv volna.” A szerencsétlen állatok szarva így érzékeny lett, bökéskor fájdalmat éreztek. A távolságot sem érzékelték: „így sokkal kisebb volt a veszély, hogy esetleg elkapja a matadort.”

Ettől a régi „ügyeskedéstől” felpörgött az agyam, analóg példák tolultak elém. Nem véresek, de trükkösek. Az elsőben, amit említek, rajtavesztettek a kieszelői. A lebukás után a közönség különféleképpen reagált: voltak, akik köpni-nyelni nem tudtak, mások felszisszentek, a kevésbé udvariasak kuncogtak, nevettek. Közéjük tartoztam. A tárlatmegnyitókon olykor tombolán kisorsolják a kiállító művész egyik alkotását. Évekkel ezelőtt betévedtem egy ilyen rendezvényre. Minden a megszokott forgatókönyv szerint zajlott: köszöntés, kis zene, megnyitóbeszéd, majd a művész felmutatta a felajánlott képét, s következett a sorsolás. Szorongattuk a kiosztott, számozott tombolajegyeket. Végül egy kis üvegtálból kihúzták a nyertest, a 23-mast. (A számok pusztán illusztrációk.) Ekkor valaki akaratlanul meglökte a számot húzó úr karját, aki kiejtette kezéből a jegyet. Az illető bocsánatot kért, és lehajolt érte. A jegyen a 17-es szám állt. Rögtön életre keltek a már említett reakciók.

Az egyik tévécsatornán futó, komoly tudást igénylő vetélkedősorozat utolsó előtti felvonásában suba alatti kedvezményezést tapasztaltam. A tét egyértelmű volt: a két kvízjátékos közül ki jut a négyes döntőbe. A fiatal vagy az idős úr. Az előbbi leblokkolt, az utóbbi tetemes előnyt szerzett. Később fordult a kocka, a fiatalember rohamosan kiegyenlített. De hogyan? Olyan könnyű kérdéseket kapott, hogy egy negyedikes-ötödikes kisdiák is kapásból megválaszolta volna őket. Persze ő lépett előbbre. S hogy mit mondana erre Oscar Wilde? „Soha nem vagyunk annyira természetesek, mint amikor szerepet játszunk.”