A világhírű opera kötődik Pápához

Farsang, karnevál idején is, ami a felszabadult tréfálkozás, a huncutság, a jókedvű leckéztetés, az álruhák és álarcok fő szezonja. Nos, a farsang hangulatára olyannyira jellemző sziporkázó szellemességgel, ötletességgel bonyolódik a cselekménye A windsori víg nők című világhírű, háromfelvonásos vígoperának, melyet Shakespeare azonos című darabja alapján írt a zeneszerző, Otto Nicolai, aki zenei utazásai és megbízásai során Berlin, Bécs, Róma mellett néhány hetet Pápán is töltött. Mégpedig a pápaiak büszkeségének számító Esterházy -astélyban, gróf Esterházy Károly vendégeként. Ráadásul a zeneszerző fő művének tekintett opera egy részét is itt írta. Egészen pontosan az opera utolsó felvonásán dolgozott Pápán. 
Otto Nicolai 1810-ben született Königsbergben. Életrajzának tanúsága szerint korán megmutatkozott zenei tehetsége, ezáltal hamar pátfogóra is talált, aki 1823-ban Berlinbe küldte, hogy az ottani zeneintézetben képezze magát. Nicolai Berlinben zeneszerzés fortélyaiba nyert betekintést, és mellette megtanult orgonán is játszani. Nem is akárhogyan! Ugyanis 1833-ban még az uralkodó, II. Frigyes Vilmos király is felfigyelt orgonajátékára, és felkérte: legyen a porosz királyság római nagykövetségének orgonistája. Így Rómában tanulmányozhatta a klasszikus itáliai zene áramlatokat, ugyanakkor a kortárs zenei irányzatok sem hagyták érintetlenül. Sőt, ekkortájt már operaszerzői ambíciókat is dédelgetett. Nicolai 1837-ben felkérést kapott a bécsi zenei színház igazgatói állására, majd még ez év végén visszatért Itáliába. 1839-ben már sikerült is színpadra állítani élete első operáját, amit a közönség kitörő örömmel fogadott. Nem sokkal később, 1840-ben Torinóban bemutatta második operáját, hasonló sikerrel. Ám a következő mű, a Számkivetettek csak átdolgozását követően lett sikeres. Ugyanakkor ekkortájt Bécsből, a császári udvartól nem várt felkérést kapott: ő lett I. Fredinánd császár udvari karnagya. 1842-től pedig Beethoven és Mozart darabjaiból filharmonikus hangversenysorozatokat is rendezett, melyekkel megteremtette a későbbi Bécsi Filharmonikusok néven híressé lett zenekar szervezeti alapjait. Nem tévedés: itt a gyökere a „varázslatnak”: „ a minden újév első napján kihagyhatatlan hagyománynak számító bécsi újévi koncertnek, melyre minden esztendőben a világon több millió ember kíváncsi. Nicolai 1847-ben otthagyta a bécsi udvart, és IV. Frigyes Vilmos porosz király felkérésére az udvari és a székesegyházi kórus karmestere lett. Ekkortájt már élete fő művén, A windsori víg nők című operán dolgozott, ezt a munkát folytatta azután Pápán is. E tényt Somogyváry Gyula A pirossapkás kislány című, a reformkor végén játszódó könyve pontosan dokumentálja. A könyv főhőse egy művészeti ambíciókkal is bíró császári katona. Idézet a könyvből: Helyszín Pápa, Esterházy-kastély: „Meleg, homályos terembe léptem be, amelynek minden falát s egész padlóját vadbőrök, hímzett faliképek és süppedő szőnyegek borították. A roppant barokk kályha szájából kivillogott fény s meg-megvilágította az íróasztal, a székek, a pamlagok és a könyvespolc körvonalait. Az egyik kisasztalon teafőző zúgott a borszeszláng fölött, s a meleg levegőben finom szigárok (szivarok) füstje illatozott. Csibukkos, hálóköpenyes férfi sietett felém: Károly gróf, a pápai földesúr. „Pardon, kérem!” – mondta kezét nyújtva. ,,Ugye megengedi, hogy németre fordítsam a szót: vendégem van. Idehozattam a spinétet is, amelyen a vendégem komponál.” Akkor lépett ki a homályból a nagy bajuszú férfi: Otto Nicolai volt! Otto Nicolai a híres német muzsikus és zeneszerző. 

„Egyébként úgy láttam az eddigiekből, hogy Károly gróf felfogása alkalmasint ahhoz az önzetlen, nemes szándékú csoporthoz tartozik, amely Batthyány Lajos gróf és Deák Ferenc körül tömörült. Alapjában véve úgy gondolkoztak, mint Széchenyi, de Széchenyi egyre izzóbb Kossuth gyűlölete nélkül. „Azután…, ott, a pápai várkastély írószobájának meleg félhomályában, a dohányfüst kavargásában hamarosan a művészetre fordult a szó. Ebben mindhárman otthonosan éreztük magunkat. Nicolai akkor már híres orgonajátékos, karnagy és zeneszerző volt. Sok koplalása régen véget ért, s gondtalan életet élhetett Bécsben. S ott, a  pápai várban a gróf vendégeként pihent néhány hetet. Említette, hogy Berlinbe költözik, mert a Berlini Operához hívják igazgatónak. Pápai pihenője csendjében A windsori víg nők című operájának utolsó felvonásán dolgozott. „– Ez lesz életem legnagyobb munkája, a jókedv és a kacagás muzsikája.” – mondotta. „– A boldogság éneke nem lehet más, mint a legtisztább derű, a legnapsugarasabb boldogság.” –  mondtam én.  Nicolai: „– No lám, ide kellett jönnöm, Magyarországra, hogy meghalljam ezt az érvelést, odakinn senkinek sem jutott eszébe, sem Itáliában, sem Ausztriában sem. 

„Hát látod!” – felelte a gróf. Ezért is volt érdemes Magyarországra jönnöd. „– Pedig ugyan csak igyekeztek lebeszélni róla – kacagta el magát meleg dallamos nevetéssel Nicolai.„  Jó néhány bécsi úr hangoztatta, hogy: „Magyarország a barbárok hazája, ahol minden második ember lovasított rabló, kivált ilyenkor télen”. – „Kuriózus dolog – dörmögte a gróf –, csak azok vélekednek rólunk így, aki sohasem jártak Magyarországon. Bizonyos, mialatt Európa békésen dolgozott, fejlődött, álmodott, azalatt a magyarság szakadatlan harcban állott, romok és üszkök között pusztultak legjobb nemzedékeink. De azért rablókká igazán nem aljasodtunk.”
„– Ellenkezőleg – vágott közbe Nicolai” – Meg kell vallanom, hogy sehol nem találkoztam olyan eredeti, nagy tudású emberekkel, mint itt. A bencések, akik a napokban voltak itt vacsorán, egytől egyig magas műveltségű urak. A tudós Rómert, vagy a ma délelőtt itt járt Bocsort meg éppenséggel soha nem felejtem el, s ami a legkülönösebb, minden magyar külön individuum.” A teafőzőben zúgva forrt a víz, a gróf becsöngette kis ezüst kézicsengettyűjével az inasát, s kitöltötte a csészébe a teát. Mialatt azt kavargattuk, Nicolai derűs kedvvel, lelkesen szólott olaszországi életéről, Olaszországról, a művészetek hazájáról. Utóbb pedig eljátszott néhány részletet a spinéten régebbi operájából és A windsori víg nők utolsó felvonásából. Gazdag, szép órák emlékével ballagtam haza a pápai várból, és már szinte láttam magamat is Itália felé kanyarodni. Akkor még nem tudtam, hogy ebbe a vágyódásba beleszól a kifürkészhetetlen emberi sors. Meg az az árva föld, amely nyöszörögve szólítja majd minden becsületes fiát, amelyet úgy nemezünk Magyarország.” … (itt a könyv főhőse az 1848–49-es szabadságharcra gondolt) 

Otto Nicolai német zeneszerző, orgonaművész, karmester, a Bécsi Filharmonikus zenekar megalapítója A windsori víg nők operájával a romantikus vígopera megteremtője. 1849 márciusában mutatta be vígoperáját Berlinben, nagy sikerrel! Ugyanez a siker folytatódott 1863-ban New Yorkban, majd 1864-ben Londonban. Ám ezt a zeneszerző már nem érhette meg: mindössze 39 évesen meghalt, éppen azon a napon, amikor a Berlini Művészeti Akadémia a tagjává választotta. 

A cikk a közelmúltbéli, „Múlt és jövendő” mottójú magyar kultúra napja, illetve a ’48-as szabadságharc közelgő évfordulója apropóján született.  
Polgár Gabriella