Németh Krisztával, a Veszprém Pannon SE vezérével beszélgettünk

Ha létezne családi kézilabdás vetélkedő, a veszprémi Némethéket gondolkodás nélkül be lehetne nevezni, és nem kockáztatok sokat, ha leírom: nem könnyen akadna párjuk az országban. 

Némethné Sulyok Erzsébet közel százszoros válogatott játékos, többszörös bajnoki dobogós, a Bakony Vegyésszel 1983-ban Magyar Kupát nyert, kétszer is gólkirály lett az NB I.-ben. Férjét, Németh Gábort sem kell bemutatni a sportágat kedvelőknek, a jelenleg Székesfehérváron dolgozó szakember rengeteg nagy csatát élt meg és szép sikert ért el a kispadon. 

Gyermekeik, Kriszta és Balázs ebben a sportos közegben nőttek fel, kis túlzással a kézilabdapályák mellett tanultak meg járni és töltötték idejük nagy részét. Nem csoda, hogy mindkettő kézilabdázó lett. 

– Apa szokta mondani, hogy vakszos volt a cumisüvegünk – emlékezett vissza nevetve Németh Kriszta, akinek általános iskolában a röplabda is remekül ment, azonban amikor választani kellett, nem volt kérdés, melyik sportág lesz a favorit. 

Kriszta szorgalmasan és gyorsan haladt előre, 14 évesen már bemutatkozhatott a Veszprém Beton KC NB I/B-s felnőttcsapatában, amelynek apukája volt az edzője, édesanyja pedig az irányítója. Három esztendő múlva pedig már bele is csöppent a profi világba, Székesfehérvárra igazolt, Sótonyi László keze alá került. 

Nem tagadja, kőkemény időszak volt. Napi két fehérvári edzés a veszprémi középiskola mellett, nem csoda, hogy hamarosan magántanuló lett a Vetésiben. 

Négy év NB I. után Szombathelyre került másodosztályba, de ott már nem igazán érezte jól magát, a korábbi junior válogatott játékos hamarosan úgy döntött, hogy befejezi sportkarrierjét. Ezután még szerepelt Várpalotán, de nem sokkal később, nagyon fiatalon, 23 évesen mondta ki, hogy vége. Ebben nagy szerepet játszott, hogy hatszor műtötték, a bokája és a térde sem volt százszázalékos, féltette magát fizikailag. 

Az edzői tanfolyamot már korábban elvégezte, el is kezdett gyerekekkel foglalkozni Székesfehérváron, de hivatásnak nem ezt választotta, elhatározta, hogy óvónő lesz. Immáron negyedik éve dolgozik a veszprémi Bóbita óvodában, persze emellett a kézilabda is megmaradt. Kriszta a Veszprém Pannon SE női csapatának meghatározó játékosa, édesanyja edzősége alatt. 

A csapat az őszi idényben 11 meccsből 11-et nyert az NB II.-ben, hibátlanul éllovas az északnyugati csoportban. 

– Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen jól megy majd, hiszen eddig egy másik csoportban szerepeltünk, nem igazán ismertük ezt a mezőnyt. Megyünk előre, játsszuk a saját játékunkat, elsősorban arra koncentrálunk, a kispadon pedig ott van anya és Zsuzsa (Pischné Bankó Zsuzsanna – a szerző), illetve Takács Dávid is nagyban segíti a felkészülésünket. Elég rutinosak vagyunk, a közösség pedig nagyon jó – mesélte Kriszta, akin látszik, hogy nagyon élvezi a hobbikézilabdát, pedig elég komoly terhelést kap. Ő ebben a csapatban 60 perces játékos, átlövő és a védekezés alapembere, plusz kicsit edző is a pályán. Ahogyan ő fogalmaz, ha pihenni akar, odacsap az ellenfélnek, és akkor le tud menni két percre. 

Igazi tűz van a szemében, amikor a vasárnapi bajnokikról mesél, bár erre nincs gyakorlati esély, de nem lennék az ellenfele. Elárulja, a meccsek után rendre nem alszik, így a hétfő reggelek nem könnyűek. A gyerekek az óvodában éles szeműek, a véraláfutások, karmolások, kék-zöld foltok láttán kérdezősködnek, és Kriszta néninek gyakran kell mesélnie a kézilabdáról, sejtelmesen elhallgatva, hogy a rivális milyen testi/lelki nyomokat kénytelen viselni.

Szereti a munkáját, szereti a hobbiját, persze nem tagadja, hogy mindkettő rendkívül fárasztó tud olykor lenni. A kikapcsolódás számára az, ha utazhat, figyelemre méltó elfoglaltságot űz: saját szervezésben, egyedül vág neki a világnak és jut el egzotikus helyekre is. Nemrég volt Dubajban, most pedig Izlandra készül. 

December 31-én lesz 30 éves, bár ez nem kor, egy kis visszatekintésre kértem fel, főszerepben a családdal. 

– Összeteszem a két kezem azért, amilyen nevelést kaptunk az öcsémmel. A szüleink a lehetőségekhez mérten mindenben támogattak, terelgettek minket, közben bármit meg lehetett velük beszélni. Következetesek voltak. Ha a mai eszemmel visszagondolok, akkor azt mondom magamban, hogy de jó dolgunk volt! A testvéremmel gyerekként persze sokat martuk egymást, aztán később nagyon jó lett a kapcsolatunk. Szinte az összes meccsén ott vagyok (Balázs a Balatonfüredi KSE irányítója – a szerző), ő pedig mindig érdeklődik, mi történt nálunk. 

Apa rendre ott ül a lelátón, a múltkor szünetben kimentem hozzá, mert nem ment a csapatnak a játék. Anya aznap hiányzott a kispadról, én pedig megkérdeztem apát, hogy lát-e valamit, amit én esetleg nem vettem észre. Min kellene változtatni? Azt válaszolta, hogy semmin, csak csináljuk azt, amit eddig. Megnyugtatott, és bejött, a második félidőben nem is volt gond, megnyertük a meccset. 

A fenti történet is jól mutatja, hogy Némethéknél két dolog állandó, a család és a kézilabda.