Hírek

2013.07.12. 20:14

Családok átmeneti szálláson: mit hoz a jövő?

Megalázó egy tisztességes, dolgos fiatalnak a szociális segély. Munka kell, biztos hétköznapok, hogy ne kelljen állandóan arra gondolni, izgulni, holnap lesz-e gyermekeinknek kenyere, milyen lesz a jövője?

Kovács Erika

Ennek reményében jöttünk ide Várpalotáról – avat be életébe egy fiatal pár egy Ajka-padragkúti átmeneti szálláshelyen. Mások elárverezett lakásuk miatt váltak földönfutóvá, belefulladva a csillagokig szökött hitelekbe, vagy uzsorások, meg a családon belüli erőszak elől menekülve kerültek ide. Egy férfi öt gyerekkel talált átmeneti menedéket, mert párja börtönben van. Az otthon dolgozói időt, fáradtságot nem tekintve folyamatosan kilincselnek adományokért, hogy a lakók életét így is segítsék.

Fotók: Penovác Károly

- Arra vannak, ott, a szépen felújított volt bányaépületben – igazítanak útba a helybeliek Ajka, padragkúti városrészében, ahol a családok átmeneti otthonát keressük. A bejáratnál nők és férfiak beszélgetnek, apró gyerekek futkosnak, meséskönyvet olvasnak, kifestőt fürkésznek, több asszony babakocsiban ringatja a legkisebbeket.

Miért kíváncsiak éppen miránk?– így fogad Varga Mihály, aki a „Segítséggel könnyebb alapítvány” kuratóriumi elnöke, ami az itteni, 80 férőhelyes, illetve egy másik, a városban működő, 40 embert befogadó átmeneti szálláshelyet működtet állami normatívából. Ezekben az épületekben 21 szakember dolgozik, köztük család-, és szakdolgozók, akik segítenek például a családok életvitelében, az ügyek rendezésében, a talpra állásban.

– De jó is lenne, ha az állami pénz elegendő volna! – teszi hozzá Szladovicsné Vizlendvai Melinda intézményvezető és Pernesz Bernadett, az ajkai épület tulajdonosa, amiben korábban egy vendéglő és panzió működött. Mondják: több lakóval együtt nemrég jöttek meg a Danontól, ahol címkézték a termékeket, amikből aztán a Magyar Élelmiszer Bank Egyesülettől ők is kaptak a munkájukért. Máskor meg péksüteményért, ruhaféléért, a gyerekeknek édességért kilincselnek, mikor mi kínálkozik, lakóiknak mindenre nagy szükségük van. Bárminek nagyon örülünk, mert avval az itteniek életén könnyítünk – jegyzik meg egymást kiegészítve. Máskor programokat szerveznek nekik, pezseg az élet a foglalkoztató szobában, a gyereknapok kitüntetett helyen állnak, megülik az ünnepeket is, jön ide fogorvos, pszichológus és jogász, cél, hogy tartalmas legyen lakóik élete, és nehéz helyzetükre együtt keressék a megoldást.

Itt Padragon egy és két szobás, fürdőszobás, bútorozott, kis apartmanokban élnek lakóik, csekély havi összegért. Mindkét helyen egy évig maradhatnak, természetesen ez nem kőbe vésett dátum, kicsit el lehet térni a határidőtől adott esetben. Az alacsony költségek miatt aztán jó lehetőségük kínálkozik arra, hogy megvessék a lábukat, takarékoskodjanak, de sajnos az a jellemző, hogy ez keveseknek sikerül. Sajnos többen nem gondolkodnak felelősen, és azt hiszik, majd csak lesz valahogy.

Az igazság, komoly problémát okoz, hogy igen kevés az olyan munkahely, ahol lakóik, a főként alacsony iskolai végzettségű emberek el tudnának helyezkedni. A lakók többsége úgynevezett vándorcsalád, akik az országot járva egyik ilyen típusú intézményből a másikba költözik, és gyerekeikkel együtt régóta így élnek.

- Éppen az imént említett határidő miatt kereste meg lapunkat egyik lakójuk, mert nem érti, miért kell mennie? – jegyzem meg.
Őt többször is kértük, hogy keressen más lakhatást, különféle okok miatt – érvelnek, miközben már kopogtatunk is Madár László ajtaján. Az 54 éves férfi főállású „anyasági” ellátáson tartózkodik otthon az összesen öt, másfél és 12 év közötti gyerekkel, mert párja börtönbüntetését tölti. Két másik gyerek már korábban nevelőszülőkhöz került. Éppen egy álmos tekintetű aprót ringat a karján, és már  sorolja is: takarítottam, meg össze is rakodtam – tessékel befelé a puritán, lelakott hatású lakásban, ahol halomban állnak a kiürült tányérok, edények, és gyorsan hozzáteszi: ő bizony gondját viseli valamennyi gyermeknek, mindent megtesz értük, főz, mos rájuk, tanul velük, mesét olvas nekik, de arról véleménye szerint nem tehet, hogy élete ilyen keservesen alakult, a lakásukat ugyanis elárverezték.

A kezdeti 30 ezres hitelük hirtelen százezerre nőtt, amit képtelenek voltak már fizetni, életük akkor ment vakvágányra, szerencsére ő kötelességet érzett a gyerekek iránt, fogta őket, és akkor kerültek ide. Egy jó asszonnyal, aki szereti a gyerekeket, talán más lehetne minden – jegyzi meg. Mondja meg, hova menjek innen, ki fogadna be hetedmagammal albérletbe? Most kapok anyaságit, családi pótlékot, ingyen kapok több adag ebédet, naponta főzök is, ma például pörköltet nokedlival. Büszke vagyok a 12 éves fiamra, aki ügyes focista, most is edzőtáborban van – mutat egy szöges csukára a polcon. Kopott ágyakon másik két apró szundikál, egyikük felnéz, és azt mondja: nekem mindegy, hol vagyok. Hogy mi lenne a jó, mit szeretnék? Nekem mindegy – ismétli, miközben egykedvűen maga elé tekint.

Hogy mi lesz velünk? Szociális lakást kértem az önkormányzattól, hogy ott húzzuk meg magunkat – búcsúzik László, majd karján az álmos apróval útra kel, hogy szomszédoljon kicsit. Vele tartunk, miközben a folyosón asszonyok vitatják napi teendőiket, körülöttük gyerekek futkosnak. Egyikük, T. Renáta arról beszél, nagy szerencse, hogy az albérlet után itt lakhatnak, mert most tudnak félrerakni. Férje dolgozik, az egyik ajkai gyárban szépen keres, és így már gondolhatnak jövőjükre is – bizakodik, majd hét gyerekét próbálja maga köré gyűjteni.


Segítünk neki, miközben T.-né R. Melinda, az öt gyerekes fiatalasszony hív beljebb és kínál hellyel takaros otthonában. - A párom kamionsofőr, itt alacsony a költség, ez, meg az adományok hatalmas segítség, így tudunk félrerakni – utal jövőjükre a szobában, ahol nagy tisztaság, rend, kellemes öblítő illat fogad. Ők ketten állami gondozottak voltak, nem számíthattak támogatásra, ezért kezdték az életüket albérletben, majd kerültek ide, de most saját kis házra gyűjtenek. Őket a gyerekeik éltetik, örülnek, hogy egészségesek, értelmesek, sajnos kétkezi munkából segítség nélkül ebben az országban nem lehet boldogulni. De ők még fiatalok, és mindent megtesznek azért, hogy a család élete jól alakuljon.

- Esélyünk sem volt a boldogulásra Ózdon, ahol a szüleink is nagyon szűkösen élnek – érvel ideköltözésük mellett D. Ernő és B. Rita. A férfinak sajnos nemrég szűnt meg a munkahelye, most alkalmi munkákat vállal, naponta keresi az új állást, miként gyorsétkeztető eladó felesége is. Az öt és három éves gyermekeikkel takarékoskodva élnek itt, egy kis albérlet minden álmunk – köszönnek el bizakodva, miközben Varga Mihály és kollégái invitálnak minket az ajkai otthonba. Távozóban gyorsan a még romos szomszédos épület jövőjéről érdeklődve megtudom: terveik lennének avval, és a körülötte levő területtel, de pénz, támogatás kellene hozzá. Jelentkező hasonló férőhelyekre bőven akad, most is nyolcvan család vár elhelyezésre, és egyre többen vannak - tudom meg tőlük.

- Mi saját kis lakásra gyűjtünk, amire korábban az albérletben, Tüskeváron esélyünk sem volt.
Ezt már az ajkai otthonban Sántha Józsefné mondja, aki nemrég még az esküvőjét is itt tartotta a vasúton dolgozó férjével.

Várpalotáról jött ide a munkalehetőség miatt L. Zoltán, mert korábban feleségével együtt elvesztették állásukat. Eddig két kislányukkal együtt albérletben laktak. Keserves utunk volt idáig – idézi múltjukat a fiatalember. - Segítségünk nincs, kétkezi munkások vagyunk, hitelt felvenni a hazai feltételek mellett nagy felelőtlenség, azt is láttuk, hogy a munkahelyeken egy idő után lecserélik az embert, sokszor fiatalabbra, aki kevesebbe kerül talán. Korábbi lakhelyünkön, egyik hivatalos helyen, miközben kétségbeesve kértünk segítséget, azt mondták nekünk, hogy a feleségem költözzön a szüleihez a gyerekekkel, megjegyzem, ők is szűkösen élnek, én meg hajléktalanszállóra. Mondja, ilyen körülmények között, egy ilyen világban mire számíthat egy magunkfajta család? Nekünk kész megváltás ez a lehetőség, ahol végre tudunk félrerakni. Albérletbe költözünk nemsokára. A magunkfajta dolgozni akaró embernek megalázó a szociális segély, mi nem vágyunk sokra, csak legyen munkánk! Azt szeretnénk, hogy naponta ne kelljen arra gondolni, minden éjszaka álmatlanul szorongani, hogy mi lesz velünk holnap, lesz-e kenyere, jövője családunknak, gyerekeinknek? Engem az apám arra tanított, fiam, dolgozz tisztességesen, akkor nem lesz bajod az életben! Lehet, hogy tévedett? – köszön el tőlünk Zoltán.
- Ilyen családok adnak igazi értelmet napi kemény munkánknak – jegyzi meg az itteni vezető, Horváth András Csabáné Treiber Ildikó.

Mindegyik családnál elhangzott az, hogy minden vágyuk a munkahely, mert akkor lehet biztos az életük, arra lehet alapozni. Mert ők tudnak, és szeretnének is dolgozni, és nem alamizsnán élni. Minden „bűnük”, hogy az életnek nem a napfényes oldalára születtek. L. Zoltán arra kért: ne írjam le nevüket, mert gyermekeik előtt szégyelli, ahogy, ahol élnek. Magát hibáztatja – szerintünk nem létező - bűneiért. Okos kislányaikat biztosan kiközösítenék az iskolából. Ő eltökélt abban, hogy megmutatja családjának: lesz egy napon saját otthonuk, és nyugodtan élhetnek holnapjaik miatt.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!