Balatonhenyén alkot Lanczkor Gábor költő

Szívmelengetően kedves emberek, barátságos otthon, meghitt nyugalom: ez várja azt a látogatót, aki betér Lanczkor Gábor balatonhenyei otthonába. A Sziveri-, Faludy-, Junior Prima-, Gundel- és számos ösztöndíjjal kitüntetett költő még csak 32 esztendős. Viszont már négy verseskötete és egy regénye jelent meg, de ír színdarabokat is, és dolgozik a második regényén. Székesfehérváron született, Szombathelyen és Szegeden élt, de Veszprém megyében kötött ki, és jelenleg is itt alkot.

Lanczkor Gábor a családjával balatonhenyei házuknál: balról a felesége Lanczkor-Kocsis Krisztina, a költő kezében a kislánya, Lanczkor Lujza. Fotó: Mizsei Bernadett

– Hogyan került a Káli-medence egyik legszebb falujába, Balatonhenyére?

– A feleségemmel sokat nyaraltunk a környéken. Abban biztosak voltunk, hogy valahol a Káli-medencében szeretnénk házat venni, és végül itt találtuk meg a számunkra megfelelő otthont. Tetszett, hogy Balatonhenye egy végtelenül csendes zsákfalu, ahol nyugalom van, és körülveszi az embert a természet. Télen különösen csodálatos, amikor alig járnak erre. Tavaly két napra elzárt minket a hó a túlvilágtól.

– Nem ijedtek meg? Nem érezték azt, hogy elegük van a vidéki életből?

– Egyáltalán nem, sőt, éppen ellenkezőleg: védettséget éreztünk. Élveztük a helyzetet.

– Segít ez a környezet az írásban?

– Természetesen igen. Ez a falu rendkívül inspiratív, sokszor az itteni természeti szépségekből veszem a modellt az írásaimhoz.

– A Vissza Londonba című kötete verseit a National Galleryben és a Tate Modernben látott képek ihlették. Miért festményekről írt? Nem volt elég az íráshoz az idilli környezet és a saját élettapasztalatai?

– Ezek valójában nem képleíró versek, nem a műalkotásokat írják le, hiszen a saját tapasztalataimat szőttem a sorok közé. Vagyis a festmények csak felidéztek bennem egy saját élményt.

– Mikor jött rá, hogy a gimnáziumban született verseknek lesz folytatásuk, és nem csak egy, az élet értelmét kereső kamasz szárnypróbálgatásai voltak Lanczkor Gábor első alkotásai?

– Nehéz lenne meghatározni egy konkrét pontot, mert ez inkább egy folyamat volt. Olyan ez, mintha egy ember azt akarná meghatározni, hogy az alma melyik pillanatban válik éretté. Azt meg tudnám mondani, hogy mikor jelent meg az első versem, az első kötetem és az első regényem, de ezek már száraz életrajzi adatok. Valahogy belecsöppentem ebbe a világba, hiszen nem jártam író, költő találkozókra a gimnáziumi éveim alatt, és kimaradtak a megyei irodalmi fórumok, – amelyeknek egyébként hatalmas létjogosultságuk van –, és rögtön az országos lapokba kerültem.

– Azt fel tudja idézni, miért kezdett el írni?

– Ezt talán ugyanolyan nehéz meghatározni, mint azt, hogy mikortól éreztem, az írás az én utam, hiszen ez az önkifejezés eszköze. Az, hogy egy asztalos elkészít egy gyönyörű asztalt, aminek nem csak a funkciója fontos, nem sokban különbözik attól, mint ha valaki verset ír.

– Az önkifejezés mellett mennyire fontos, hogy tetsszen az olvasóknak, amit ír?

– A verseknél nem kerül annyira előtérbe a visszajelzés fontossága, hiszen egyrészt nem találkozom közvetlenül az olvasóval, másrészt a költészet igazán intim műfaj. A színdaraboknál már fontosabb a közönség elismerése, hiszen a bemutató során az alkotó azonnal visszajelzést kap.

– A magyar irodalom nagyjairól tudjuk, hogy sokszor küzdöttek anyagi nehézségekkel. Mi a helyzet a kortárs költőkkel: őket is „éheztetjük"?

– Ez csupán az ember igényeitől függ. Mi, itt Balatonhenyén szerényen élünk, nincs is annyi lehetőség a költekezésre, mint például Budapesten. Azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy dúskálunk a földi javakban, de megvan mindenünk, amire szükségünk van.

– Mi a különbség a régi nagy költők és a ma alkotó művészek között?

– Szerintem nincs nagy különbség, egyedül a nézőpont. Valamikor Ady Endre vagy Petőfi Sándor is kortárs költők voltak, akik szerkesztőkkel veszekedtek, próbáltak minél több írásukat megjelentetni a lapokban, és élték a mindennapjaikat. Aztán persze egy hosszú kiválasztódást követően csak a legjobbak művei maradnak fent az utókornak.

– Sokan emlékeztetik önt arra, hogy a rendszerváltozás után lett felnőtt, és úgy tűnik, mintha ezt a szemére vetnék, és azt éreztetnék önnel, hogy túl fiatal még, keveset tapasztalt, ami kihathat a műveire is.

– Az idősebb korosztály talán tényleg furcsán tekint a mi generációnkra, hiszen a szocializmusban születtünk, de a vadkapitalizmusban nőttünk fel. A diktatúra nyers érzete valóban kimaradt az életünkből, de nem hiszem, hogy ettől kevesebbek lennénk. Nehéz megküzdenünk például azzal, hogy sokan elvárják a mai íróktól, itassa át a politika a műveiket. Én ezzel nem tudok mit kezdeni. Ugyanakkor az elvárás valahol érthető, hiszen a történelmünket tekintve a politikai események, forradalmak folyamatosan átszőtték az irodalmat, így hozzászoktunk ahhoz, hogy a művészek a mindennapi politikai élet eseményeiről is véleményt alkotnak.

– Van egy saját rock zenekara is, a Médeia fiai. A zene milyen szerepet játszik Lanczkor Gábor életében?

– Aktívan gitároztam gimnazistaként, aztán az egyetem alatt, Pesten és a külföldi ösztöndíjaim idején ért egy csomó más élmény, így valahogy elmaradt a zenélés. A feleségem, akivel öt éve vagyunk házasok, komolyzenész, így erős impulzusokat adott, hogy újrakezdjem, Ebből lett három éve a Médeia fiai, ami, úgy érzem, olyan energiákat is felszabadít bennem, amiket az írás nem.

– Milyen változást hozott az életébe a kislánya, aki másfél évvel ezelőtt született meg?

– Egyszerre semmi sem változott meg, és megváltozott minden. Lujza kitöltötte azokat a réseket az életemben, amiket eddig észre sem vettem.