Pillanatképek a szabadságharcból: "Apád derék katona volt"

"Hosszú idő múlt el, mióta neked utoljára írtam, ha nem tévedek, tomasováci szerencsétlen támadásunk felől. Hadd beszéljem el neked, mi minden történt azóta, hogy egyszer elmondhasd fiadnak: apja derék katona volt" - írja Leiningen-Westerburg Károly naplójában szeretett Lizájának. A naplót 1849. február 2-ai keltezéssel kezdte el írni Cibakházán. A katonaemberben benne volt a kétely, hogy látják-e még valaha egymást: "még sok csatát kell megvívnunk, míg békénk lesz. (...) Sorsom Isten kezében van" - vallja naplójában.

A honvéd tábornok tollából a naplóban részletes írás született, melyet németről Marczali Henrik fordított le. A naplóról elsőként a Vasárnapi Ujság 1900. évi 40. száma tudósított. Pillantsunk bele, hogyan idézte fel Leiningen a dicsőséges, nehéz küzdelmekkel teli harcok idejét.

"Ama szerencsétlen roham után ismét Zsigmondfalván szálltam meg, s előőrsi szolgálattal vesződtem. Egy napon, mikor véletlenül Becskereken jártam, megismerkedtem Damjanich ezredessel, kit a rácokon vett több győzelem tett híressé. Gyorsan ismerkedtünk, én csak nehezen váltam el e férfiútól, kinek egész lénye nekem módfölött tetszett. (...) Külseje hasonlít Shakespearéhez. (...) Fél fejjel magasabb, mint te Károlyod és jóval vastagabb nála, főképpen pedig az erős szemöldök alatti jóságos barna szem, (ami feltűnő) mely azonban ha haragszik, oly vad, hogy fiatal katonáink gyakran remegtek egy pillantásától."

A háború, ha még nemzetileg tiszta ügyért is vívják, s dicsőségesnek is nevezzük, tartogat olyan eseményeket, amit a vesztesek, a csaták területén érintett lakosság - az esetleges túlkapásokat elszenvedve - igen fájdalmasan élt meg. Erről nem is szólnak
a mi történelemkönyveink, mert eltörpül jelentősége az "egyenlőség, szabadság, testvériség" elve mellett. Álljon itt azért a háborús borzalomról mégis néhány korabeli sor, utólag is a valóságért s okulásul:

"Karlsdorfot, mint az egész hadállás kulcsát a legjobb rác csapatok tartották megszállva, egy határőrzászlóalj.(...) Hét tisztjük és háromszáz katonájuk esett el, mi meg legföljebb tíz halottat és huszonöt sebesültet vesztettünk. Egyetlen udvarban harmincöt embert és egy tisztet koncoltak fel embereim, kegyelmet senki nem kapott. (...) Később: Alibumárt le-égették és kifosztották. Szerencsére a lakosok már elmenekültek, különben itt is történt volna egynémely szörnyű tett. (...) Egy századból nem maradt együtt húsz ember, a zsákmányolás szilaj vágya szétkergette őket (...) Semmi nemeslelkűség, semmi lovagiasság, sem a közlegényekben, sem a tisztekben."

Aztán a győzelem után kijózanodva már a békés, idilli állapot lett úrrá mindenkin:

"Néhány óra múlva sikerült a csapatokat összeszednünk, és kint a szabad ég alatt táborba szállanunk. Azt az éjjelt sohasem felejtem el. Képzelj el egy szélesen elterülő tábort az országút két oldalán, melyen a tüzérség és a lovasság foglal állás, körülvéve a tábortüzektől. (...) Aztán az eleven élet a táborban, száz helyen is folyik az ének és tánc. (...) Mikor szolgálatomat elvégeztem, elmentem vezéremhez. Sok tiszt ült vele a tűz körül, és együtt álmodoztunk jövőnkről és reményeinkről. Damjanich gyengéden szereti a feleségét, és így sokat beszéltünk azokról, kik nekünk a legkedvesebbek a földön, és így új összekötő kapocs fűződött köztünk. Nyugodtan és boldogan reád gondolva aludtam el a kemény földön. Isten erősítsen szomorú időkben. Jó éjszakát Liszkám."

A Jarkovác környéki harcok után, ami sok nehézséget tartogatott, és megkövetelte a változó helyzethez igazított gyors reagálást, hadparancsot, így ír naplójában Leiningen: "Borzasztó volt a bizonytalanság társaink felől, mind-egyikünk kételkedett a másiknak megmenekülésén. Hisz ütközet közben hozzám jött Czillich és azt mondta: '"Damjanichot orozva megölték, Kiss őrnagy elesett, te vagy a legidősebb, intézkedjél, hogy rendben visszavonulhassunk. " Annál örvendetesebb volt a viszontlátás és csak keveseknek nem lábadt könnybe a szemük. Nem lehet mást hallani, mint: "Testvér, te élsz, hála Istennek, azt hittem meghaltál." Mélyen meghatott Damjanich, midőn tárt karokkal felém jött és fölkiáltott: "Édes Leiningenem, Istenem, de megsirattalak." Sosem felejtem el a vitézeket, kikkel az éjjel harcoltam."

Láthatjuk, hogy a keménynek tűnő katonaemberek is érző szívvel bírnak, nemcsak a családjuk, hanem egymás iránt is. A katona, bizonyos tekintetben még a honvéd tábornok is, parancsvégrehajtó. Ennek ellenére van véleménye a háború végső fordulatáról, a felsőbb utasításokról, s van lelkiismerete is, mely, ha egy ügy iránt, a magyar szabadság ügye iránt elkötelezte magát, akkor amellett ki is tart. Leiningen már itt, ekkor bölcsen felmérte a (vezérkari) tisztek, s az ő számára is kilátástalan helyzetet. Álljon itt bizonyítékul néhány sor példának a naplóból:

"Miután csapatainkat összeszedtük, visszatértünk Becskerekre. Itt várt a parancs, hogy a Bánságból vonuljunk ki. (...) E hír nagy feltűnést keltett, mert velem együtt még sokan reménykedtek a békében. Még mindig azt hittük, hogy nem Ausztria ellen harcolunk, mert a velünk szemben álló rablóbandát nem nevezhettük császári csapatoknak. Most választanunk kellett, (...) mégsem tudtam elhagyni a balsorsban az ügyet, melyhez egyszer csatlakoztam. Itt gyávának és hűtelennek nyilvánítottak volna, amott meg az osztrákok sem fogadnak jobban, hisz többeket, kik bűnbánóan visszatértek, Windisch-Gratz mégis a törvények minden szigorával büntetett. Rövid meggondolás után határoztam, leszámoltam. Csak a te sorsod okozott nekem sok gondot és bánatot édes Lizám - és most, mikor ezt írom, az a szemrehányás -, hogy magammal rántottalak a szerencsétlenségbe, súlyosan nehezül lelkemre."

Tudvalevő, hogy Leiningen is az aradi tizenhármak egyikeként vértanúként végzi. Megözvegyült felesége, Sissány Elíz 1854-ben újra férjhez ment Leiningen barátjához és bajtársához, gróf Bethlen Józsefhez. De nemcsak a tisztek, hanem a szabadságharc honvédei is üldöztetésnek voltak kitéve, mígnem elkezdődött a lassú konszolidáció, megtörtént a kiegyezés.

Az 1848-49-es szabadságharc hős küzdelme, eredményei mégis akkora horderejűek voltak, hogy több mint másfél évszázad után is fényesen ragyognak csillagai hazánk s Európa egén. Hála eleink s az áldozatként oda-veszettek hősi küzdelmének.