Daszvidanyje, szpasziba! - Lusnyikov hét esztendő után távozik

Ennyi év távlatából kissé már nehéz megállapítani, ám valószínűleg sok szurkoló sandán nézett, amikor az orosz légiós először veszprémi mezt húzott. (Lusnyikov, akit a csapatban és a drukkerek között is mindenki csak egyszerűen Zsenyának szólít, mosolyogva emlékszik vissza.)

- Szívesen jöttem, mert tudtam, hogy egy nagyon jó csapatba érkezem. Már nem voltam annyira fiatal, 28 évesen vállaltam a külföldi légióskodást, így nem okozott különösebb gondot a beilleszkedés. Emellett sokan segítettek nekem, a pályán és azon kívül is. Veszprém kisváros, hamar megtanultam, mit hol találok, gyorsan kiismertem magam. Játékban viszont számomra szokatlan stílussal találkoztam, szinte mindent elölről kellett kezdenem.

A kézilabdázó első veszprémi edzője Zdravko Zovko volt, az együttesben akkor sok délszláv légiós pattogtatta a labdát, így az orosz idekerülése után a magyar mellett szerb és horvát nyelvet is tanult. (Zsenya viccelődve idézi fel a kezdeti időszak nyelvi zűrzavarát.)

- Először nehéz volt megszokni, hogy jobbról magyarul, balról pedig szerbül magyaráznak az ember fülébe. A különböző nációk mentalitásában is nagy különbségek vannak, de egy profinak ezen túl kell lépnie. A pályán úgyis mindenki csak egyet akar: nyerni. S ez az igazán fontos.

Az elért sikerek mellett a KEK-győzelemre a legbüszkébb, ugyanakkor a tervezettnél korábbi, idei Bajnokok Ligája búcsú mindig fájó pont marad a számára. (Összeráncolja a homlokát, igen, az áhított BL-siker mindig is hiányozni fog.)

- Rengeteg nagyszerű élményem, természetesen a KEK-győzelem és a BL-elődöntő kiemelkedik közülük. Az idei kiesés pedig nagyon fájó, rossz volt a sorsolásunk, túl korán találkoztunk a Barcelonánál.

A legfájóbb történés persze nem közvetlenül a pályához kapcsolódik, Marian Cozma halála Zsenyát is nagyon megrázta. (Az orosz játékos mosolya először tűnik el a beszélgetés során, kezét ökölbe szorítva beszél.)

- Három-négy hónapig teljesen magam alatt voltam. Rendkívül kemény időszakot éltünk át. Hirtelen fordult nagyot velünk a világ. Veszprémet békés helyként ismertem, ahol mindenki boldog, az emberek kedvesek és vidámak. Korábban például talán, ha háromszor láttam rendőrt a városban. A csapat viszont hihetetlen egységet mutatott a tragédia után, nem számított, hogy valaki magyar, vagy külföldi, együtt, egymásért és Marianért küzdöttünk...

A rossz időszakot követően, az elmúlt télen egy különleges élményben volt része. (35 évesen lettem apa - mondja, ideje volt és nagyon jó érzés annak lenni - teszi hozzá.)

- Február 22-én megszületett a kislányom, Alesya. Az ő érkezése a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Most is nagyon hiányzik, ahogyan az anyukája (a kétszeres olimpiai bajnok vívó, Karina Aznavuryan - a szerk.) is. Gondolatban mindig velük vagyok. Ha hosszabbítottam volna Veszprémben, biztosan ideköltöztek volna Moszkvából. A csapatválasztásnál nagyon fontos szempont lesz az, hogy együtt lehessek velük.

A cikk elején említett sanda szemmel nézés fokozatosan alakult át a szurkolókban: Zsenya - aki támadásban, tehát a látványos játékban csak elvétve kapott szerepet - fanatizmusával és mérhetetlen küzdeni tudásával nemcsak a tiszteletüket, hanem szeretetüket is gyorsan kivívta. Ha úgy vesszük, igazi etalon a veszprémi pályafutása, hiszen visszahúzódóbb természete ellenére, a pályán szürke eminenciás szerepet kapó játékosként lett emblematikus figura, közönségkedvenc. (Ha a bakonyi drukkerekről esik szó mindig felcsillan a szeme, az elismerő pillantás most sem marad el, miközben a szívére teszi a kezét.)

- Oroszországban átlagosan két-háromszázan látogatnak ki a kézilabdameccsekre, így az első teltházas veszprémi találkozómon alaposan tátva maradt a szám. Emlékszem, a Március 15. úti csarnokban játszottunk, rengetegen kijöttek és akkora hangzavar fogadott minket, hogy az első öt percben azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Itt van Európa legjobb szurkolótábora, bárkit megkérdezhetsz, Nagy Lászlóékat a Barcelonából, vagy a kieli játékosokat, ezt mindannyian megerősítik. Bárhol is játszom a jövőben, mindig is MKB-drukker maradok, mert a szívem fele veszprémi. Nem felejtem el a szurkolókat, s remélem, ők is sokáig emlékeznek rám...

Vasárnap (11.30) a Szegedet fogadja az MKB a bajnoki döntő harmadik meccsén. Ha nyer a csapat, az lesz Lusnyikov utolsó találkozója Veszprémben. Egy újabb aranyéremmel búcsúzik.

Aki tanúja volt, sosem felejti el azokat a szituációkat, ahogyan Carlos Perez és Lusnyikov egymást ugratják a másik magyar nyelvtudásának tréfás cikizésével. Az orosz nem tagadja: Csárli a kedvenc csapattársai közé tartozik, a kubai származású Veszprém-ikon mellett Nikola Eklemoviccal és Iváncsik Gergővel ápolt különösen jó viszonyt. Ivan Lapcevic pedig az a játékos volt, akivel egy fél pillantásból is megértették egymást a pályán. Nem csoda, hosszú évekig küzdöttek közvetlenül egymás mellett.

- Kicsit szomorú a távozás, de nincs semmi gond, ilyen az élet. Korrekt a válás. Külön nem szeretnék kiemelni senkit a klubból, mindenkinek köszönök mindent - fogalmazott Jevgenyij Lusnyikov, aki hozzátette: még nem tudja, hol folytatja a pályafutását, de 90 százalék, hogy elhagyja Magyarországot.