Kilenc bábus koncentráció - Interjú a háromszoros világbajnok tekézővel

Aztán az élet, az idő - ahogy már annyiszor - két héten belül ezt a problémát is megoldotta.

Az ismeretlen szám tárcsázása után ismerős női hang szólalt meg.

- Jaj, ne haragudjon, nem magával akartam beszélni - szólalt meg a telefon vonal másik végén a visszahívás után Makkai Miklósné, aki annak idején az NB II-es Pápai Vasasban kézilabdázott. - Az unokámat próbáltam elérni.

- Semmi baj! Sőt, jó, hogy így alakult, mert legalább még egyszer megpróbálom meggyőzni a férjét, hogy mégis "tekézzünk" egy keveset. Hiszen mégis csak Veszprém megye sportéletének kiemelkedő alakja. 

- Rendben, átadom a telefont, hátha most sikerrel jár - hallatszott a másik oldalról.

Makkai Miklós már nem volt annyira elutasító, mint elsőre. Néhány perc alatt "megadta" magát. Nem úgy, mint a tekepályán, ahol a legjobb magyarok egyike volt a nyolcvanas, kilencvenes években.

- Na, nem bánom, hívjon akkor két nap múlva, de csak délután, egy után - enyhült meg a hangja. - Addig összegyűjtöm az emlékeimet. Mert van ám bőven.

- Hogyan lesz valakiből tekéző ? - jelentkeztem nála a megadott időben.

- Belőlem úgy, hogy bábuállogató voltam és úgy megtetszett ez a sportág, hogy már gyerekfejjel beleszerettem - mondta a hatvanhét éves Makkai Miklós. - Talán negyedikes lehettem akkor. De a végső lökést Peka János edzőtől kaptam, aki elvitt a Vasasba versenyezni.

- Sokáig kellett várni az első nagy sikerre?

- Attól függ honnan nézzük. Ha a rengeteg edzést, gyakorlást vesszük figyelembe, akkor igen. Ha csak az életkort, akkor bizony nem. Hiszen másod éves autószerelő tanuló voltam, amikor tizenhat évesen bekerültem a felnőtt pápai csapatba és a második helyen végeztünk az élvonalban. Ez volt az első értékes érmem is.

- Nem egyszerű sportág. Majdnem harminc méteres pályán, három kilós golyóval kell eltalálni lehetőleg mind a kilenc bábut. Fizikálisan sem könnyű feladat, hiszen négy pályán százhúsz gurítás van. A tarolás nagy mestereként emlegették a riválisok.

- Igen, ez volt a specialitásom. Itt addig gurítottunk, amíg minden bábu le nem dőlt. Általában kettőből sikerült megoldani a feladatot.

- Vidéki tekézőként százharminchétszer szerepelt a válogatottban. Háromszoros világbajnok. Kétszer csapatban, egyszer fradista társával, párosban állhattak a dobogó tetején.

- De szép is volt. Ráadásul jó régen. Romániában, 1980-ban az egyik legnagyobb hazai riválisommal, a ferencvárosi Csányi Bélával szereztünk aranyérmet. Őt egyébként nagyon nehéz volt legyőzni. De azért így is sikerült háromszor megvernem őt egyéniben a magyar bajnokságban. És a pápai Elektermax Vasassal is kétszer voltunk magyar bajnokok, megelőzve őket.

- Azért mégis München az érmek városa. Akkor nagyon ment a válogatottnak és Makkai Miklósnak is. Csak úgy dőltek a bábuk.

- Bizony, ez így volt. Hiszen csapatban először állhattunk a világ tetején. Egyéniben ezüstérmes voltam, míg párosban Bélával harmadikak lettünk. 

- Két év múlva Budapesten megismételhették csapatban az aranyérmet.

- Remek érzés volt hazai szurkolók előtt ünnepelni, hallgatni a magyar Himnuszt. Bár egy kicsit bántott, hogy egyéniben csak a hatodik voltam.

- Érzékeny, kicsit magába forduló ember. Az önt közelről is ismerők azt mondják, hogy ez lehetett a kiváló eredményeinek, sikereinek az egyik titka.

- Nézze ebben lehet valami, merthogy versenyzés közben mindig törekedtem arra, hogy a lehető legjobban kizárjam a külvilágot. Így tudtam kiválóan koncentrálni a kilenc bábu ledöntésére.

- Nem csak versenyzőként, de edzőként is sikerre vitte a pápai teke sportot.

- Legalábbis, ameddig hagyták. A Szuper Ligában rendszeresen éremszerzők voltunk. Leginkább a dobogó második fokán állhattunk. De mindig új csapatot kellett építeni, mert a klub vezetői rendszeresen eladták a legjobb tekézőinket. És amikor ezt szóvá tettem, akkor megköszönték a munkámat. Nem, nem kell leírni a névét ki volt ő. Már nem számít, elmúlt.

- Van még valamilyen kötődése a sportághoz, megnézi a mostani csapat mérkőzéseit?

- Mit nézzek rajtuk? Sok mindent nem lehet látni. Amióta nem "szuperligások", gyengült, visszaesett a színvonal. Azt nem szeretem látni, amikor szenvednek játék közben a gyerekek.

- Kicsit csalódottnak tűnik, legalábbis a hangja alapján.

- Tudja, mindenem volt a tekézés. De néhányan megkeserítették az életemet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kiűzték belőlem a sportág iránti rajongást, szeretetet. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem érdekel már a teke. Annak sincs értelme, hogy feltépjem a régi sebeket. Mert attól még jobban fájna ez az egész. Ezért sem akartam nosztalgiázni a régi, szép időkről. Pedig valóban azok voltak. Nem magára haragszom. Másokra. És egy volt kollégájára. Az ő nevét sem kell leírni!

- Talán ha sikerei csúcsán elment volna a két, akkori legjobb csapat valamelyikéhez, máshogyan is alakulhatott volna a sorsa.

- Hívott a Ferencváros és a BKV Előre is. De hűséges maradtam Pápához, a klubhoz. Arról meg felesleges beszélni, hogy mi lett volna, ha. A "ha" ugyanis sohasem játszik sehol.

- Akkor most hogyan zárjuk ezt a beszélgetést a háromszoros világbajnokkal? 

- Köszönöm, hogy gondolt rám!