Az emberi természet – a romlás természete

Sanyarú katonakorom legszebb emlékei közé tartozik, amikor ponyvás teherautókra szálltunk, hogy az ország több pontján megküzdjünk az ellenséggel. Így harcoltam a bajai homokdombok között, ahol több sisakos sáskával sikerült szembekúsznom, majd a tatárszentgyörgyi lőtéren csodálhattam meg szintén kúszás közben a homoki fátyolvirágot és az érdes csűdfüvet, ráadásul itt láttam életemben először szalakótát is. De felderítettük az ellenfelet a Keszthelyi-hegységben is, ahol már a táborban sikerült kifognom egy pompás gyászcincérrajzást, nem beszélve a szúrós csodabogyós és kékes borkórós sziklákról, ahol drótkötélpályát építettünk ki fegyveres lecsúszás céljából.

Mindezek annak kapcsán jutottak eszembe, hogy ezek a területek immáron nincsenek lezárva sorompókkal, és elviekben a köz javát is szolgálhatnák, mint ötven év alvás után felébredő „Csipkerózsika-élőhelyek”. Azt kell mondanunk, hogy ez a fél évszázad izoláltság egyáltalán nem vált hátrányukra.

Ez idő alatt a természet romlásának évkönyve minden évben gyarapodott valami sajnálatos ténnyel. Ebből a képzeletbeli könyvből csak egy példát emelnék ki: a bátorligeti Nagylegelő, amit idejemúlt (és ez alapvetően jellemző a természetvédelemre) irodalmak Magyarország legpompásabb kökörcsinmezőjeként emlegetnek, ahol a tavaszi, a magyar és a tátogó kökörcsin él nagy számban, békésen egymás mellett. Majd a hetvenes évek gyepfeltörései és a nagyüzemi mezőgazdasági hasznosítás miatt a tátogó kökörcsin egyetlen élőhelyéről gyakorlatilag eltűnt. Évek óta egyetlen nem virágzó tő sorsán áll a növény magyarországi faunatagsága.

Ez a szép csendes eltűnés példája. Amikor ezeket a sorokat írom, a Bükkben ezer tő leánykökörcsint és tavaszi héricset ástak ki egyetlen nap alatt, elképzelni sem tudják miért. Ez az erőszakos módszer. A kettő között pedig létezik a természet tőke általi bedarálása.

Iskolapéldája ennek a győri autógyártó terjeszkedése a homokpuszta gyepekre, ahol a természetvédelem szempontjait messze felülírja az – úgymond – gazdasági megfontolás. Az ígéretek szerint át fogják telepíteni a magyar futrinkákat és a homoki nőszirmokat valami közelebbről meg nem határozott helyre. Látom lelki szemeimmel, ahogy elindulnak majd az első deportáló szerelvények a kis motyójukat szorongató futrinkákkal.

De szép lassan eltűnnek a hegyi kaszálórétek is, amelyek a legcsodásabb virágokkal ékesek, köztük a csengettyűvirággal. Szegény virág reménytelen küzdelmet folytat a nálánál háromszor magasabb kékperjével és a beszivárgó gyomokkal.

Mindezek tükrében teljesen érthetetlen, hogy a természetvédelem hagyja a kezei közül kicsúszni az értékes területeket. A dolomitkopárosokat Várpalotán, Nyirádon a homokpusztagyepeket, Tatárszentgyörgyön, Hajdúhadházán és így tovább...

De hát kis ország vagyunk szerény lehetőségekkel, legfőképpen ami a természetvédelmet illeti.

Nálunk annyi telik például a bagaméri Kék-Kállónál, hogy a fokozottan védett magyar kökörcsin élőhelye elé kigombostűznek egy A4-es lapot, hogy tilos a földútról letérni. Ehhez képest a dombtetőn számtalan virág fekszik eltaposva a keréknyomokban.

Kicsivel arrébb a rezes hölgymál egyetlen hazai populációját, amire egyébként minden környékbeli honlap igen büszke, egy természetszerető magánember tartja rendben hétvégenként családi összefogással.

Vannak persze jó példák is, amiket meg kell említeni, hogy ne vádoljanak a gyászzászló folyamatos lengetésével. A balatonfüredi Koloska-völgy vagy a budai Szénások a nagy turistaforgalom ellenére nagyon jó állapotban vannak, annak ellenére, hogy a kijelölt ösvények elvezetnek a legszebb élőhelyekre is.

Tulajdonképpen arról akartam írni először, hogy léteznie kell valami olyan egyensúlynak ember és természet között, amihez néha furcsa módon az emberi oldal is hozzátesz valamit, néha akaratlanul, mint a lezárt honvédségi területek és a vasfüggöny határsávja, néha szándékosan, de meglepő eredménnyel, mint például némely hegyvidéki dózerutakkal, ahol meglepően jó fajok telepednek meg, hogy ne említsünk mást mint a bükki havasi ikravirágot vagy a zempléni kérészpáfrányt.

Aztán mégsem erről írtam. Megnéztem ugyanis nemrég kedves páfrányomat, amelynek összélőhelye egy négyzetméter, és azt kellett látnom, hogy pont elé sarangoltak fel egy nagy rakás fát. Rakhatták volna bárhová, de nem. És a vörösiszapról még egy szót sem szóltam.