Fiatalok ezreit tanította, nevelte a pápai Müller házaspár

Több mint három évtizede foglalkoztok néptánccal. A következő három évtized is így telik majd számotokra?

Müller Zoltán (MZ): – Valóban, szeptemberben lesz 32 éve, hogy néptáncolni kezdtünk, és ugyan nyáron mindketten 50 évesek lettünk, az ambícióink nem csökkentek, nagy terveink vannak a jövőre nézve is.

Müller Anita (MA): – Szeretnénk kinevelni egy utánpótlás-nevelő testületet, egy oktatói gárdát, akik majd átveszik tőlünk a stafétabotot a néptáncoktatás terén, mert már megérezzük magunkon ezt a közös 100 évet. A másik nagy célunk, hogy létrehozzunk Pápán egy profi táncszínházat, táncegyüttest, valamint szeretnénk feltenni a koronát a saját oktatási rendszerünkre egy egyetemi szintű néptáncképzés kidolgozásával, elindításával. Emellett eljutottunk oda, hogy elsősorban alkotni szeretnénk, jó lenne megvalósítani a saját ötleteinket, mint amilyen például a Cselédkorzó című előadás is volt.

Hogyan kezdődött a közös történetetek?

MZ: – 1986. április 13-án ismerkedtünk meg az Esterházy-kastélyban akkoriban működő diszkóban. Mondhatni sorsszerű találkozás volt, mert egyikünk sem járt sem előtte, sem utána ilyen típusú szórakozóhelyen. Én rockzenét és bluest hallgattam, küzdősportokat űztem, versenyszerűen lovagoltam. Akkor még nem ismertem a népzenét, és meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is néptánccal foglalkozzak.

MA: – Én is belekóstoltam a küzdősportokba, emellett festettem, zongoráztam, heavy metalt hallgattam, fociztam, motoroztam. Abban az időben nem tanították a mai intenzitással a magyar népdalt, a magyar néptáncot, népzenekart sosem hallottunk. Az akkori emberek többségéhez hasonlóan nem tudtuk, miről szól a néptánc, tévesen a magyar nótával, az operettel azonosítottuk. A nővérem, Tündi néptáncolt a Pápai Vadvirág Néptáncegyüttesben, és elkísértem őket egy szegedi fellépésre. Itt egy szabadtéri néptáncbulin a remek hangulat és a pozitív életszemlélet miatt olyan katartikus élményben volt részem, hogy hazaérve elhívtam Zolit a budapesti Honvéd Együttes pápai néptáncbemutatójára, majd az ezen szerzett élmények hatására 1987 szeptemberében elmentünk a Vadvirág egyik próbájára, és ott ragadtunk.

Mi fogott meg benneteket a néptáncban?

MZ: – Először a csapatba szerettem bele. Vidám gyerek vagyok, és sok vicces, szimpatikus gyerek volt a Vadvirágban. Eleinte nem állt rá a lábam a táncra, gondom volt a ritmusérzékkel, emiatt majdnem abba is hagytam az egészet. Aztán jött Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti Egyetem lektora, aki fiatal oktatóként olyan pluszt adott, amitől megtáltosodtam: három hónapos táncosként még nem tudtam ritmusra lépni, majd az ő hatására öt hónap elteltével már szólót táncoltam. Nagyjából másfél évvel később kezdtem megérteni igazán, miről szól a néptánc, onnantól pedig már nem volt megállás.

MA: – A Vadvirágban rádöbbentem, hogy a néptáncban a nőé a másodrangú szerep, minden a férfin múlik. Ez nem tetszett, mert eléggé irányító típus vagyok, ezért elkezdtem férfitáncokat is tanulni. Ám meg kellett tanulnom a hagyományos női szerepeket is ahhoz, hogy valóban hiteles legyek. Hamar hasznos tagja lettem a csoportnak, és Zolival gyorsan eljutottunk oda, hogy az együttesben ránk bíztak különböző feladatokat, ami nagyon jól esett, mert abban az időben nagyon ügyes néptáncosok alkották a Vadvirágot. Az egészséges belső rivalizálás jobbá tette az együttest. Összességében az énekek, a zene, a tánc, a csapat fogott meg, valamint a feladat, hogy megtanuljak például egy legényes táncot.

Magától értetődő, hogy a jó táncosból jó tanár lesz?

MA: – Egyáltalán nem! Semmilyen garancia nincs arra, hogy a jó táncos jó tanár, jó táncpedagógus lesz, és ez fordítva is igaz. A Magyar Táncművészeti Egyetem mentortanáraként gyakran fel kell hívnom a figyelmet a megszerezhető, elsajátítható kompetenciákra. Zoli és én folyamatos tanulás, továbbképzések árán szereztük meg a biztos tánctudást és a nagyon fontos, szükséges pedagógiai alapot, amihez aztán hozzájött még az élettapasztalatunk, az emberismeretünk. Persze bizonyos életkorban már fizikai korlátokkal szembesülünk, például nem tudunk már olyan magasra ugrani, ezért egyes technikai dolgokban át kell adni a terepet a fiataloknak.

MZ: – 1990-ben házasodtunk össze Anitával, és abban az évben tánckarvezetők lettünk a Vadvirágban. A rendszerváltáskor sajnos megjelenő munkanélküliség és bizonytalanság rányomat a bélyegét az együttesünkre is, mindössze hatan maradtunk, három fiú és három lány. Ekkor megkerestünk minden középiskolát a városban, hogy fiatalokat toborozzunk, illetve Anita óvodásokból álló néptánccsoportot vezetett. A gyerekek részéről folyamatosan volt igény a néptáncra. Kemény munkával sikerült talpra állítani a csoportot, 20-30 fősre duzzadt a csapat, ismét sínre került a Vadvirág.

Eljátszottatok a gondolattal, hogy miként alakult volna az életetek, ha fiatalon a profi néptáncosok karrierútjára léptek?

MZ: – 1988-ban egy pápai válogató után Novák Ferenc, a Honvéd Együttes művészeti igazgatója elvitt volna minket profi táncosnak. Ám Baán Éva, a Vadvirág alapító és oszlopos tagja arra kérte, hogy ne szóljon erről nekünk, mert bennünk látta a pápai néptánc jövőjét. Éva ezt csak 15 éve mesélte el nekünk. Bevallom, furcsa érzésekkel fogadtuk mindezt, de utólag azt mondhatjuk, neki köszönhetjük, hogy létrehoztuk Pápán a néptáncoktatási iskolarendszerünket, amin keresztül ezreket tanítottunk, sok tanítványunkat eljuttattuk a profi néptáncosok világába, nem utolsó sorban pedig kineveltünk számos táncoktatót, táncpedagógust. Nem tudom, hogyan alakul az életünk, ha 30 évvel ezelőtt elkerülünk Budapestre.

MA: – Két nagyon különböző karakterű, személyiségű ember vagyunk. Zoli temperamentumos, őt az érzelmei motiválják, míg én racionálisabb, előrelátóbb alkotó vagyok. Minket a közös munka kovácsolt össze, hétfőtől vasárnapig közösen dolgozunk. Életünknek az alkotói szakaszai rendkívül szenvedélyesek. Amikor az első közösen készített nagy műsorunk összeállításán dolgoztunk, az együttes tagjai a vitáinkat látva meg voltak győződve róla, hogy el fogunk válni. Persze szó sem volt róla, de az intenzív érzelmi behatások nyomán születnek a jó előadások. Hivatalosan amatőröknek számítunk, mert civil egyesületi keretek között, nem pénzért műveljük a néptáncot, de a követelményeink profi szinten vannak. Komplex ismeretekre neveljük a tanítványainkat, a szellemi képzésre is figyelünk, többek között a kapcsolódó történelmi, földrajzi, irodalmi, kultúrtörténeti ismereteket ugyancsak fontosnak tartjuk. Mindemellett a lakosságszám arányait nézve Magyarországon mi neveljük ki a legtöbb táncszakembert. Ha profi táncosokká váltunk volna Budapesten, talán nem maradunk együtt Zolival, biztosan nem építjük fel a közös oktatási rendszerünket, és nem születik meg a két fantasztikus lányunk.

A tehetségeteknek vagy a kitartásotoknak köszönhetitek mindazt, amit eddig elértetek?

MZ: – 30 évet töltöttem a színpadon, tehát biztos van bennem tehetség, de a kitartás legalább ennyire fontos. Néptáncos pályafutásom első nyolc esztendejében minden egyes nap gyakoroltam otthon legalább negyed órát. Természetesen előfordulnak kudarcok, azonban sosem szabad feladni, menni kell előre, nem szabad hátranézegetni.

MA: – A tehetség nem érdem, de kötelez. A Teremtőtől kapott talentumra nagyképűnek, rátartinak lenni nagyfokú unintelligenciára vallana. Tehetséges mindenki lehet, de a kvalitások megsokszorozásához, a tudás átadásához, ezeknek a köz javára való fordításához már kitartás kell. Éppen ezért szerintem az elhivatottság és a kitartás fontosabb, mint a tehetség. Nekünk nem a gyerekek kiválogatása a fő célunk. A tehetséges diák segítséget és lehetőséget kap tőlünk tudása kamatoztatására, fejlesztésére, csak élnie kell vele. A többségnek viszont élményt szeretnénk adni a néptáncon keresztül. Akinek van két lába, azt meg tudom tanítani önmagához képest sokkal jobban táncolni, csak legyen kitartása.

A néptáncosok körében alapkövetelmény a vidámság és a pozitív életszemlélet?

MA: – A követelmény az, hogy élvezze és szeresse a néptáncot, boldogságot kapjon általa, valamint egy megoldási lehetőséget a mindennapi problémákra.

MZ: – Az őskorban a tánc a mindennapi élet legfontosabb eleme volt. A „varázsló” funkció mellett egyfajta feszültséglevezető csatorna is, pozitív érzelmeket közvetített. A néptánc optimista életszemléletet sugároz, felszabadít, hatalmas közösségfejlesztő hatással bír. A néptáncosok könnyebben teremtenek kapcsolatokat, könnyebben fejezik ki magukat, így az életben gördülékenyebben boldogulnak.

Jövőre lesz a harmincadik házassági évfordulótok. Mi a hosszú házasság titka?

MZ: – Minket úgy neveltek, hogyha valami elromlik, nem kidobni kell, hanem megjavítani. Közös életünk során minden nehézséget megoldottunk, legyen szó anyagi vagy egészségügyi gondokról, mert mindketten a megoldást akartuk. A házasságban nagyon fontos az odafigyelés, a megbecsülés. Persze mindig előfordulnak súrlódások, konfliktusok, de ezeket tudni kell kezelni.

MA: – Zolival rögtön a legelején tisztáztuk, hogy azonnal megmondjuk a másiknak, ha másra vágyunk, és véget vetünk a kapcsolatnak. Az emberek szinte mindig mosolyogni látnak minket, és ez jó, ám nem tudja senki, mennyi akadály, könny és betegség, bánat kövezte a siker útját. Mostanra annyi munkánk van egymásban, a közös alkotásokban, hogy mindez – valószínűleg – örök köteléket jelent köztünk.

Pályafutásotok során rengeteg díjat, elismerést kaptatok, legutóbb például Pápa Városért Érdeméremmel tüntettek ki benneteket. Mit jelent ez számotokra?

MZ: – Természetesen nagyon büszkék voltunk, de mi sosem a díjakért dolgoztunk. Egyetlen elismeréstől sem leszünk más emberek, a díjátadó után másnap ugyanúgy be kell menni a próbaterembe és át kell adni a tudásunkat.

MA: – A díjak köteleznek és motivációt jelentenek. Kötelezettséget és motivációt arra, hogy továbbadjuk, továbbörökítsük mindazt, amit az eddigi 32 év alatt felépítettünk a néptáncban, legfőképpen az iskolánkat és a képzési rendszerünket. A Pápa Városért Érdemérem kitüntetés pedig minden mesterünknek és tanítványunknak szól.