Sivatagi kamionos viadal füredi felségjelzéssel

A verseny kő- és homoksivatagon át, illetve Marokkón, Mauritánián, a Nyugat-Szaharán keresztül egészen a szenegáli Dakarig vezetett. Fazekas Károly büszkén festette fel Balatonfüred címerét a kamionra, a halászt és a révészt, így dübörögtek át a sivatagokon.

- Minden tereprali-versenyzőnek álma, hogy egyszer eljusson Dakarba, ami ennek a típusú küzdelemnek a Mekkája – mondja Fazekas Károly, miközben hellyel kínál a sportosan elegáns, leginkább egy szuper kamionbelsőre emlékeztető irodájában. Aztán a falakról két csúcsjárgány néz farkasszemet az emberrel, egy vágtató tűzpiros kamioncsoda meg egy gyönyörű terepautó, ami éppen átugrik egy jókora akadályt a porban. A látvány önmagában is magával ragadó, és az ember ebben az irodában szinte érzi az abroncsok és a por szagát, hallja a velőtrázó dübörgést, amint átzúg ezekkel a járgányokkal a terepakadályokon.

- Régóta érlelődött bennünk, hogy indulunk az Africa Eco Race versenyen. Tavaly áprilisban hazajöttünk egy 3000 kilométeres marokkói versenyről, ahol 44 résztvevő között a kilencedik helyen végeztünk. Akkor javasoltam a társaimnak, hogy induljunk az újabb és hosszabb viadalon, és ők azonnal mellém álltak. Az elhatározás után jött a munka dandárja – tekint vissza Károly. A kamiont szétszedték, átnézték, hogy az afrikai és a korábbinál még hosszabb versenyen is biztonsággal végigmehessenek vele. Rengeteg munkával átépítéseket, átalakításokat végeztek, ez a felkészítés december végéig tartott. Ez idő alatt három-négy ember folyamatosan dolgozott a gépen, köztük egy mérnök. Egy ilyen verseny előtt alapvető jelentősége van a jó állóképességnek is, amit Károly rendszeres edzésekkel szerzett meg.

Az afrikai viadal eredményének a pilóta nagyon örül, főként, hogy először indultak ilyenen, de megfogalmazása szerint csak akkor lesz elégedett, ha nyernek. Aki előttük végzett, már tizedik alkalommal indult, és Károlynak az a fontos, hogy a balatonfürediek letették névjegyüket ennél a nemzetközi küzdelemnél. Aztán az útról felidézi, először mosolyogtak rajtuk, mondván: „Jó-jó, jöttetek ezzel a piros szörnyeteggel, de mit akartok ti itt?” A második és a harmadik napon a fürediek kitűnő időeredményét látva a versenytársak már nézegették az autójukat. Aztán amikor először utolérték ellenfeleiket, azt hitték róluk, hogy a balatonfürediek viccelődnek velük. A harmadik és a negyedik napon már elhitték róluk a többiek, hogy Balatonfüredről egy kitűnő csapat érkezett. A verseny kőkemény és kiélezett volt, a második naptól már az időeredmények alapján rajtoltak, és a többiek csak nézték őket, hogy miért mennek annyira előre induláskor. Aztán kiderült, a kitűnő időeredmény miatt kerültek az élvonalba.

Egy ilyen verseny, amelyen 700-an vettek részt, a csapatmunkán és a kifogástalan technikán múlik. Összesen 41 autó, 14 kamion és 95 motoros állt rajthoz a világ minden részéből. A verseny Monacóból, a Forma1-es pályáról indult január 5-én, és január 18- án értek célba a szenegáli Dakarban. Balatonfüredről kilenctagú csapat állt rajthoz, a kamionban versenyzett Fazekas Károly pilóta, Horn Albert navigátor és Csákány Péter fedélzeti mérnök. Őket kísérte a szerviz, illetve a szervizautó Csőszi Péter, Fábián András, Kook Szabolcs, Papp Frank, Bugóczi Zsolt és Major Gábor részvételével. A csapat egy kilenctonnás, 1400 lóerős, Scania típusú, 16,5 literes, V8-as motorral és 5600 newtonméternyi nyomatékkal, Sisu futóművel, amerikai automata váltóval felszerelt csúcsjárgánnyal indult el, ami óránként 210 kilométeres sebességre is képes. A váltó jelentősen segítette Károly munkáját, felgyorsította a sebességet és fokozta a biztonságot, mert sokszor olyan erősen kell kapaszkodni a kormányba, hogy nincs idő váltani, ezért a kesztyűn át is vízhólyagos lett a tenyere.

- A két véglet között ingadozik az ember egy ilyen küzdelemben – érzékelteti Károly az akadályokat. Eszerint vagy nagyon kemény talajon versenyez és kősziklán meg kősivatagon megy át, vagy a végeláthatatlan, puha homokon. Marokkóban még viszonylag könnyű megjárni a homokot és a dűnéket, aztán Mauritániában nem olyan magasak a dűnék, de nagyon laza a honok és rettenetesen puha.

A kíméletlen körülmények ellenére veszélyes helyzet nem adódott, mert nem feszegették a határaikat. Arra törekedtek, hogy végigmenjenek a távon, és a kamionra is nagyon vigyáztak. A verseny elején még voltak náluk gyorsabbak, akik eszement tempóval haladtak, aztán útközben éppen ezzel saját maguknak okozták a bajt. Egy ilyen versenyen nagy jelentősége van az itinernek, amit minden induló megkap. Ez jelzi az utakat, illetve azt, hogy az adott szakaszon mi várható, a nehézségi fokozatra felkiáltójel utal. A három felkiáltójelnél már nagyon kell tisztelni az adott szakaszt, és erőteljes fékezésre is szükség van.

- Hogyan lehet kiigazodni a sivatagban? – veti fel a kérdést Károly. Aztán így folytatja: a verseny titkos pályán megy, és amikor nem a dűnék között autóznak, ott általában vannak taposott utak. Olyankor azokat használják, amiket szintén nagyon pontosan kell követni, mert az előírt útról nem célszerű letérni. A versenyen előre elrejtett GPS-pontokat kell érinteni. Az autóban van egy, a repülő műszerfalához hasonló készülék, ami folyamatosan érzékeli, illetve jelzi, hogy merre mennek, miközben nekik meg kell találni az adott GPS-pontokat. Az nem látszik az itineren, hogy ez hol van, ezért követni kell az útvonalat, és ha az ember ezt teszi, csak akkor érinti a kijelölt pontokat. Amikor ezeket egy körülbelül háromszáz méteres sugarú körben megközelítettek, az autóban lévő készülék „felébredt”, és akkor jelezte, hogy hol van a GPS-pont, ami addig rejtve maradt. A dűnékben pedig mindig irányszöget követtek, amit szintén itinerben jeleztek nekik, így például azt, hogy 3000 métert menjenek 185 fokra. Ha ettől eltértek volna, nem találják többé az adott GPS-pontot. Ha akkora dűnével találkoztak, amire nem akartak vagy nem tudtak felmenni, akkor azt meg kellett kerülni, de a túloldalán már vissza kellett térni az adott vonalra, hogy megtalálják a kijelölt pontot. Amikor elérték a következő GPS-t, az itinerben például az állt, hogy fordulj 210 fokra, aztán menj újra 2000 métert, majd így tovább, és ezzel jutottak előre. Az a legjobb, amikor az ember egyenesen tud menni, de a sivatag nem erről szól. A kamionban hárman ültünk, és pontos, összeszokott munkára volt szükség érvel a kormányt kézben tartó pilóta. Mindvégig alapvető szerepe volt Horn Albert navigációjának, illetve Csákány Péter fedélzeti mérnöknek. Utóbbi, aki legjobban ismeri a kamiont, az előtte levő műszerfalon látta a gép adatait, például a keréknyomásokat, a víz- és olajhőfokot, az osztómű adatait. A dűnék előtt le kellett engedni a guminyomást, amit az autóból tudtak szabályozni.

- Általában hárombaros guminyomással mentünk, de a dűne előtt azt az utasítást adtam, hogy engedd vissza két barra! Ugyanis ahogy puhul a homok, egyre jobban kell engedni a guminyomást is, hogy tudjunk előrehaladni. Ha leengedjük a nyomást, az abroncsok szétterülnek, ezzel nagyobb felületen terül el a homokon, és így jobban tudunk haladni rajta. Mindez örökkévalóságnak tűnik, pedig a másodperc töredéke alatt megtörténik – avat be az út izgalmaiba Károly.

A kamiont két szervizautó kísérte, egy kisebb és egy nagyobb kamion, amik tele voltak szerszámmal, alkatrészekkel, üzemanyaggal. Károly egy barátjával a szervizkocsi fülkéjében aludt, a többiek sátorban. GPS-koordináták jelölték a szálláshelyeket is, amiket a biztonság érdekében őrök védtek. Az időjárás is tartogatott meglepetéseket: az első nap, még az Atlaszban, 1200 méter magasan 6 Celsius-fokban aludtak, aztán a sivatagban már 30 fokban zúgtak a dűnéken.

A legizgalmasabb szakasz Mauritániában fogadta őket, ahol a 30 fokban, nagyon puha homokon autóztak, és szíven ütötte őket a mérhetetlen szegénység látványa. Egy ilyen hosszú verseny sok mindentől függ, a technikától, tőlünk, így a navigációtól, a szerelőktől, akik gondoskodnak róla, hogy minden reggelre kifogástalan állapotú autóval induljunk el hangsúlyozza a pilóta. A kérdésre, hogy mi a cél, határozottan azt válaszolja: a versenyen ismét elindulnak, és győzni mennek!

AZ AUTÓK BŰVÖLETÉBEN

Fazekas Károly már 18 éves korában ralizott, aztán elvitték katonának. 1985-ben, leszerelése után megnősült, és az autóversenyzést abbahagyta, Balatonfüreden pedig fuvarozásba kezdett magánvállalkozóként egy IFA-val. 1990-ben megvette második teherautóját, elindult a gyarapodás. Ma 100 dolgozóval, 70 darab magasan felszerelt kamionnal nemzetközi fuvarozást végez. Megszállott terepraliversenyző, abszolút magyar bajnok, hazai és világkupákon 160 serleg, érem és díj jelzi kitűnő eredményeit. Gyerekkora óta az autók körül forognak a gondolatai, amikor nem versenyez, cégét vezeti és versenyautókat épít. Számára alapvető a maximalizmus, a kitartás, a telefonja éjszaka is be van kapcsolva, kollégái bármikor hívhatják. Hobbija a motorozás és a vitorlázás. Kedveli a kihívást, szerinte az viszi előbbre a világot, hogy mindig többet akar az ember. Önmagával soha nem elégedett, mindig jobbra törekszik.