Háború, család, hazatérés: emlékek a 90 éves zirci Várszegi Ferencnétől

Marika néni a Fitos család hatodik gyermekeként, öt bátyja után született Soltvadkerten. Mondták is neki a fiúk, cukrospikszisben él, ő a legkisebb, és még lány is.

– Anyai részről jómódú volt a család, de nagyapám elpereskedte a vagyont, ezért szegény családba születtem. Szüleim egyszerű emberek voltak, apám árendás szőlőműves. Szerettem tanulni, nem volt kötelező a 7–8. osztály, de én elvégeztem. Úgy volt, hogy majd Imre bátyám taníttat tovább, aki Nagyváradon, a Hadapród Iskolánál szolgált. Nyaranta meglátogattam őket, boldog békeidők voltak, Körös-parti séták, cukrászdák, színház.

Tizenhárom évesen Nagyváradon megtapasztalta a háború borzalmait. A bombázások elől egy közeli faluba menekítették ki vele együtt bátyja feleségét, négy hónapos kislányát.

– Embertelen körülmények között éltünk, láttuk, vitték a társzekereken a halottakat. Bátyámnak jött a parancs, mennie kellett, bevagoníroztak bennünket, én elszakadtam tőlük, kislányként egyedül voltam idegenek mellett a vasúti kocsiban. Egy hetet összevissza tologattak bennünket a front függvényében, borzalmak tanúi voltunk, emberi cafatok, végtagok lógtak a fákon.

Szerelvényük éjszaka robogott végig szülőfaluján, leszállni nem tudott. Párkány körül, éjszakai elcsendesedés előtt óriási recsegést érzékeltek, német sebesültszállító vonattal ütköztek. A vagonok harmonikaszerűen összenyomódtak, sokan meghaltak, a halottakat a vasúti töltés oldalába temették el. A Hadapród Iskola sebesült lovai fájdalmasan nyerítettek az éjszakában. Celldömölkre érve bombázás kezdődött

– Rohantam én is le a vonatról, be egy sűrű akácosba, a tüskék agyonkarmoltak, felettünk a repülők le-lecsapva géppuskáztak, a dűlőútra csapódó golyózápor pora a lábamat érte, ahogy ott feküdtem. Sokan meghaltak. A vonaton maradt ruhákat átlyuggatták a golyók. A testem, az arcom véres, piszkos volt, hadapródruhát viseltem, a mozdony fáradtvizénél tudtunk csak mosakodni.

Kőszeg, Sümeg következett, majd Németországba vitték őket. Mindenki kapott egy lepedőt, ha menekülni kellett, legyen mivel álcázni magukat a hóban. Laktanyában, majd családoknál laktak, de a németeknek is kifogyóban volt az élelmiszerkészletük, nem látták őket szívesen. 1946 őszén indultak hazafelé, előtte pár hónapig egy kis kolostorban kaptak helyet, ott volt Béres Ferenc is, esténként édes-bús magyar dalokat énekeltek.

– Rettentően féltünk, hogy gázzal telt alagútba terelnek minket, az Alpokon áthaladva az alagutakban egy kispap imádkozott, mi fohászkodtunk, édes Istenem, kikerülünk-e élve.

Pesten nagy szegénység volt, egy kispesti ruhagyárban kaptam munkát, még sztahanovista is lettem, mert annak fejében továbbtanulást ígértek. Nagykőrösön érettségiztem, itt ismertem meg a férjemet. Másfél évig jártam az agrártudományi egyetemre, majd testvérem egy tanárismerőse javaslatára egészségügyi okokra hivatkozva abbahagytam, tudva, kirúgnak, ha megtudják „nyugatosságomat”, aminek hatását úgyis sokáig éreztem, a háború átka volt ez is, sok ember életét tönkretette.

Férje erdészként Zircen kapott állást, ott telepedtek le 1955-ben. Négy gyermekük született, életét beárnyékolja legidősebb lánya tragikus autóbalesete, aki tizennyolc évesen vesztette életét. Férje tíz évvel ezelőtt ment el. Marika néni közel húsz éven át gyámügyesként dolgozott Zircen.

– Sokat gondolkodom, hogy lehet egy embernek ennyi mindent kibírni, hogy élhettem túl kislányként a sok rettenetet. Hálát adok az Istennek, hogy gyermekeim, unokáim ezt csak hallomásból tudják. A Jóisten életem utolsó éveire nyugalmat, békességet, boldogságot adott, hogy tudjak örülni szép, szerető családomnak, ez feledteti velem a sok félelmet, fájdalmat, ami még lám, most is előjön.