Májusi esők

Május 17.

Hogy azt a bánatos, szomorú szemű, aranyat érő öreganyját neki. Azt. Már megint szakad. Ömlik. Mintha dézsából öntenék. Reggeltől estig. Patakmedret váj magának a kertben. A szél egy percre sem csillapodik. Északi. Vízszintesen tolja maga előtt az esőt. Nyilván megint bekerülünk majd a statisztikákba. Az évszázad leghidegebb áprilisa után a legcsapadékosabb május. A májusi eső aranyat ér mondás azt jelenti, hogy hasznos a földnek, a növényeknek, és mivel nem túl gyakori, meg kell becsülni. A feje tetejére állt ez is. Télen nincs hó, tavasszal meg lehet fagyni, aztán meg jön a monszun. Az éghajlatváltozás már nem a jövő zenéje, itt van a jelenben, a múlt hordalékaként. Következményeként, ha tetszik. Az állandósult májusi szürkeségtől beindul a depresszió, az agyament széltől meg az agresszió. Szerencsés esetben a kettő félúton találkozik és kiegyenlíti, esetleg kioltja egymást. Ha nem, akkor halmozódik, és még rosszabb a helyzet. Az embernek lelkileg és biológiailag is szüksége van a tavaszra. A reneszánsz idején jobb lehetett, különben Botticelli sohasem festette volna meg azokat a nőket. Mindenesetre az emberiség jobban teszi, ha elkezd készülődni, különben sorra érhetik a kellemetlen meglepetések. Elképzelhető, hogy a Covid19 csak a kezdőrúgás volt, és egyszer még visszasírjuk. De mit lehet tenni?

Egy szerzetes így szólt Dzsósúhoz :

- Most léptem be a kolostorba, kérlek, taníts engem!

- Megetted már a rizskásádat? – kérdezte Dzsósú.

- Igen, meg – felelte a szerzetes.

- Akkor legjobb, ha elmosod a tálat – mondta neki Dzsósú.

Ha csak így nem.

Május 18.

Még mindig nem vetettem, palántáztam szinte semmit. Persze magamhoz képest semmit, mert máskor ilyenkor már tele a kert, de most még az ágyások kialakítása is csúszik. Mert vagy szakad az eső, vagy a szél fújja le a fejemet, vagy térdig ér a sár. A gólyák viszont, ha szintén jelentős csúszással is, de megjöttek, nagy nehezen beletörődtek, hogy új fészket kell építeniük, és most fel-alá korzóznak a fejem fölött az építőanyagért. A fedett terasz átváltozott ornitológiai megfigyelőponttá, lenyűgözve bámulom ezeket a csodálatos madarakat, ahogy építkeznek, dacolva az elemekkel és engedelmeskedve a beléjük kódolt parancsnak. Hogy aztán gyorsan elteljen itt az a pár hónap és kezdődjön elölről az egész virbli. Megérkeztek az édesburgonya-palánták is, de egyelőre semmi esély arra, hogy bakhátakat húzzak fel nekik a mocsárban.

Elég nehezen ülök már a nadrágomon bent a házban, kényszeresen pakolgatok, olvasok, írok. Az sem túl jó, hogy egyre gyakrabban nekrológokat. Mert mennek el sorban az utolsó nagy bölények a Balaton-felvidéken. Az utolsók, akik még érdekesek voltak, színesek, vibrálóak, értékek mentén gondolkodtak és értéket teremtettek. Szomjas Gyuri után most Szeremley Huba. A Huba olyan volt, mintha Rejtő Jenő és Krúdy Gyula közösen gyúrták volna össze a figuráját. Teológiát tanult és mérnök lett, 1967-ben disszidált, egy kisrepülőgéppel mentette ki a családját, áramot vitt nigériai törzseknek, élt Iránban és Svájcban, hazatérése után vett egy borászatot, visszaadta a kéknyelű becsületét és kiemelte a szemelt rizlinget a talponállók bűzéből, vitorlázott és sziporkázott, foglalkozott szürke marhával és vízibivallyal, nagyon élt és nagyokat álmodott. Ilyen sem lesz már többé, a Covid19-menekült befektetők tömege nem pótolhatja az egyéniségeket.

Jásdi István borász Csopakon azért persze makacsul tartja még a frontot. Most éppen Somogyi Győzővel, Szathmáry Eörssel, Lányi Andrással és Kovács Tamással közösen fogalmazott meg egy petíciót és indított aláírásgyűjtést. Nemzeti kincsünkért, a Balatonért, és ezen belül is az északi part falvainak és kisvárosainak állandóan itt élő és dolgozó polgáraiért. Szemben a tájrombolással, a tömegturizmussal, a tűzivíztározónak nevezett, szőlőhegybe vájt úszómedencékkel, a fény- és hangszennyezéssel.

Május 19.

Igen, nem tévedés, úgy nagyjából húsz órája egyfolytában ömlik az eső. Kezd az egész Marquez regényének hangulatára emlékeztetni, megspékelve egy kis Tarkovszkijjal és Tarr Bélával. Kilencvenéves lenne Huszárik Zoltán, és nyolcvannyolc Dennis Hopper. A Szindbád és a Szelíd motorosok. Lelkem két csodás végpontja. Van is közöttük háborgás rendesen.

- Háborog a lelkem – mondta Hui-k’o –, kérlek, csillapítsd le.

- Tedd elém – felelte Bódhidharma –, és én lecsillapítom.

- De hol keressem a lelkem? – kérdezte Hui-k’o. – Sehol sem találom.

- Na ugye! – vágta rá Bódhidharma – Máris lecsillapítottam.