Tisztelet a tűzoltóknak!

Május 3.

Friss felmérések szerint a koronavírus-járvány megjelenése óta két-három százalékkal nőtt az állandó lakosok száma a Balaton környéki falvakban. Ez első hallásra pompás hír, hiszen némelyik település az elvándorlás miatt az elmúlt évtizedekben a kihalás szélére sodródott. A baj csak az, hogy a szaporulat nem a helyi születéseknek köszönhető, hanem a városokból kiköltözőknek, a Covid19-menekülteknek, és ez a vidéki, falusi életforma felvétele helyett a városi kultúra terjeszkedését jelenti, annak minden hátulütőjével együtt. Amelyek számosak és egyszerre erednek a befektetői dühből és a tudatlanságból, a hagyományok figyelmen kívül hagyásából. Ami a felszínen történik, az is borzasztó, de eközben a mélyben is megfigyelhetők a változások. Somogyi Győző leírja a Káli Híradó legutóbbi számában, hogy sorra kiszáradnak a Fekete-hegy forrásai, miután a szőlőhegyi présházakat nyaralóvá alakító tulajdonosok egyszerűen megfúrják a hegyet, hogy a megszokott komfortjukhoz jussanak általa. Ha mindez megállna egy fürdőszoba létesítésénél, az még nem lenne talán akkora baj, bár a tetőkről ciszternákba gyűjtött esővíz mértékletes életmód mellett akár egész évben fedezhetné egy család szükségleteit. Ám a divathullám hátán érkező felvásárlók nehezen tudják elképzelni az életüket úszómedence nélkül, melyet ügyesen tűzoltóvíz-tározónak neveznek. Holott évszázados törvény, hogy a forrásokat tilos kisajátítani és megcsapolni, mert az közösségellenes.

Május 4.

Azokban az időkben, amikor még egyértelműnek tűnt, hogy a fiúk fiúk, a lányok meg lányok, és senki nem akart rájuk kényszeríteni semmilyen ezzel kapcsolatos agyrémet, a kisfiúk jelentős része kukás szeretett volna lenni vagy katona, de legfőképpen tűzoltó. A felnőttkor közeledtével aztán ez többnyire megváltozott, de szerencsés esetben a lánglovagok iránti tisztelet megmaradt. Május negyedike a tűzoltók napja. Ezt Szent Flóriánnak köszönhetjük, aki Diocletianus uralkodása alatt szenvedett vértanúságot keresztény hitéért. A legenda szerint már gyerekkorában megmentett egy kigyulladt házat, nem véletlenül vált a tűzzel dolgozók védőszentjévé, a tűzoltókon kívül a kovácsoké, a pékeké, a serfőzőké, a fazekasoké és a kéményseprőké is. Alakja a gyakori tűzeseteknek köszönhetően a tehetősebb polgárok házának homlokzatán, egy kis fülkében is megjelent. De Erdélyben például sokfelé kis táblácskákat láthatunk a porták kerítésén, rajtuk vödör vagy éppen lapát, ami arra utal, hogy az ott lakóknak milyen eszközt kell magukkal vinniük, ha ne adj’ isten feltámadna a vörös kakas a faluban. A hivatásosok mellett az önkénteseknek is komoly szerepük volt a tűzoltásban, és ez szerencsére a mai napig így van. Magyarországon például mintegy harmincezer nem hivatásos tűzoltó is dolgozik, közülük tizenötezren szakmai végzettséggel is rendelkeznek. Tisztelet és köszönet mindannyiuknak!

Május 5.

Ikkyú zen mester már gyermekkorában okos volt. Mesterének volt egy becses teáscsészéje, ritka, régi darab. Ikkyú eltörte ezt a csészét, és nagy zavarba jött. Amikor közeledni hallotta mestere lépteit, a csésze darabjait a háta mögé rejtette. Amikor a mester belépett, Ikkyú megkérdezte: „Miért kell az embereknek meghalniuk?” A mester így felelt: „Ez természetes. Mindennek meg kell halnia, csak egy ideig élhet.” Ikkyú elővette a széttört csészét, és azt mondta: „Eljött az ideje, hogy a csészéd meghaljon.”

Johann Sebastian Bach halála után a Máté-passió, a protestáns egyházzene egyértelmű csúcspontja feledésbe merült, közel száz évig ment tovább az élet nélküle. Mígnem Mendelssohn vezényletével egy adott pillanatban újra megszólalt. Mendelssohn húszéves volt ekkor. Ezzel a Bach-reneszánsz kezdetét vette ugyan, de jó ideig még döcögősen mentek a dolgok a Máté-passióval kapcsolatban. Mondhatjuk, hogy Bach a huszadik században lett szupersztár. Kiteszem a hangfalat a teraszra, és közel három órán keresztül hallgatom a passiót ültetés közben. Vezényel Nikolaus Harnoncourt. A teljesség zenéje ez, el- és felemel. Az utolsó taktus végén megszólalnak a madarak, és újra feltámad a szél.