Ticz Zsuzsa nővér húszévesen tudta elkötelezni magát

Miután 1992-ben Veszprémbe visszatértek az angolkisasszonyok (mai nevükön Congregatio Jesu), a már idősebb Edit és Apolka nővér mellett feltűnt egy vékony, fiatal nő. Azt mondták, ő is a rend tagja, és a Szilágyi iskolában tanít. Zsuzsa nővérrel most, jó pár évvel később beszélgettünk. Az iskolában találkoztunk, munka után. Mint olyan sokan előttem, én is megkérdeztem, hogyan, miért választotta a szerzetesi hivatást.

– Vöröstói, négygenerációs sváb családból származom. Mi megtanultuk tisztelni a szülőket, a pedagógust, a felnőtteket. Az egyszerűség, a szerénység, a föld, a haza szeretete jelentette azt az alapot, amit én otthonról hoztam magammal, és ami máig megtartott. Mint minden tini, persze lázadtam is, így amint középiskolába kerültem, abbahagytam a templomba járást, ami addig kötelező volt. Lánygimnáziumban, a veszprémi Kállaiban érettségiztem, és a végére elkezdett hiányozni valami. Egészségügyi szakon, laborasszisztensként végeztem, később Pesten gyógypedagógusi képzettséget szereztem. Én felnőtt megtérőnek mondom magam, mert húszévesen tudtam igent mondani Istenre. Kerestem és folyamatosan keresem vele a kapcsolatot. A fővárosban ferences atya volt a lelkivezetőm, ő szokta mondani: – Ha Isten kiválaszt téged, úgysem fog békén hagyni. Imádkoztam, péntekenként böjtöltem, úgy vártam a segítséget, hogy mit válasszak.

Párizsban jött el a pillanat, a II. János Pál pápa által szervezett nemzetközi ifjúsági találkozók egyikén, amelyen az ötezres, fiatalokból álló tömegben ott volt Zsuzsa is.

– Nem én választottam ezt a hivatást, a hivatás választott engem. Veszprémben voltam jelölt, itt a nővéreknél, akik akkor még hatan voltak, a szigorú noviciátust pedig Pesten töltöttem. Igen sok próbatétel elé állított az élet. Például idős­otthont épített a rend, mert az akkori 140 apáca zömét már segíteni kellett. Én lettem az otthon vezetője. Minden gyakorlat nélkül megszervezni egy ilyen házat – óriási kihívás volt, nagyon féltem tőle, de sikerült. A fogadalomtétel után kerültem vissza Veszprémbe. Nyolc évet töltöttem a Szilágyi Erzsébet keresztény iskolában; hittant tanítottam, napköziztem, meg amit kellett, mindenben részt vettem. Akkoriban egy minirendházban éltünk, a Szilágyi három tanterméből alakították ki. 2012-ig működött, akkor már Edit nővér is meghalt, az én szüleim is, Apolka nővért pedig Pestre kellett szállítani az otthonba. Ezzel Veszprémben megszűnt a Congregatio Jesu jelenléte.

Közben Zsuzsa egyik rendtársát tartományfőnöknek nevezték ki, ő lett a helyettese és a budapesti rendház főnöke. Fájó szívvel hagyta el Veszprémet, és arra gondolt, a tisztaság, szegénység, engedelmesség hármas fogadalmából az utolsót milyen nehéz is teljesíteni! A következő hat évet így jellemzi: – Nehéz időszak volt, sokat tanultam, és nagyon elfáradtam.

Ekkor már húsz éve volt szerzetes, a rend magyar része már a német tartományhoz csatlakozott, és felvetődött a kérdés, hogyan tovább. Jött a Veszprémmel való harmadik találkozás ideje – 2018-ban tért vissza. Azt mondja, nem baj, hogy addigra a minirendházból újra tantermek lettek.

– Mi apostoli rend vagyunk, a világban élünk, egy családi házban is meg tudjuk élni a hivatásunkat. Akkor már Brigitta nővérrel együtt örültünk, hogy a rend vásárolt egy házat a Fenyves utcában. Jó ott lakni, sokakkal jóban vagyunk. Megint kiderült, hogy a Jóisten számontartja a vágyainkat, mert ha jó helyen vagyunk, a szolgálatunkat is jobban tudjuk teljesíteni. Most is a Szilágyi iskolában tanítok, napközizek – ennyi év után megint nagy kihívás. Brigitta nővérrel közösségeket szervezünk, tartunk együtt, lelki kíséréseket végzünk, közben készülünk a következő időszakra. Terveink vannak, de a mában élünk, és bizakodással várjuk az eljövendő felada­tokat.