A szentgáli Gombás Attila mindig is autóbusz-vezető akart lenni

– Gyerekkoromban édesapám mutatta meg, milyenek az autóbuszok, hogyan irányítja őket. Több mint harminc évig dolgozott a szakmájában. Többször is utazhattam különböző járatokon kisfiúként úgy, hogy közben ő ült a kormánynál. Ajándéknak éreztem ezeket az alkalmakat, elvarázsoltak a nagy járművek, amelyekre sokan felférnek, és csodáltam az apukámat. Nagyon kötődött a szakmájához, sokat mesélt róla, közben látszott, mennyi örömet jelent neki ez a foglalkozás. A vezetésbe és a buszokba valószínűleg ezért szerettem bele én is, és máig nem múlt el bennem ez az érzés. Életem vágya volt már akkoriban, hogy követhessem a családi példát. Aztán pályám elején más feladatokat is végeztem, de hamar sofőr lehettem. Először helyi, városi járatokon. Mintegy másfél évig Veszprémben volt rám szükség. Később települések között közlekedő buszokra kerülhettem. Ezt a munkát még jobban kedvelem, még közelebb áll a szívemhez – mondta el a szentgáli férfi, aki azok közé tartozik, akik már korán, kiskorukban eldöntötték, mik szeretnének lenni, és valóra is válthatta ezt a tervét. Többek között a Balaton partján és a Dunaújvárosba közlekedő autóbuszokon is találkozhatnak vele az utasok. 
 

Miért szeret ma is nap mint nap felülni a volánhoz? Gyönyörű tájakon járhat így, miközben dolgozik, és elégedettséggel tölti el, hogy munkába, az otthonukba vagy épp a rokonaikhoz viszi az embereket. Érezheti, hogy ezáltal jót tesz velük. Segít is nekik, amiben csak tud. Kedvességéért cserébe gyakran kap tőlük olyan visszajelzést, amiből tudhatja, érdemes értük is, nem csak a fizetéséért dolgoznia. Van olyan utas, aki a vezetési stílusát dicséri, más, ha nem is szakmabeli, nem hivatásos sofőr, tanácsokat ad neki, hogyan közlekedhetne a buszokkal még jobban. Ezt se szokta visszautasítani, inkább csak megjegyzi ilyenkor, hogy a biztonság érdekében a szabályok betartását tartja a legfontosabbnak. Tapasztal persze nehézségeket is fel­adata végzése során. Például a forgalom az utakon egyre nagyobb, és nem mindenki veszi figyelembe, hogy egy busz több embert szállít, nem mindenki engedi, segíti például a megállókból való kisorolást. Gombás Attila ilyenkor sem türelmetlen, de azért azt javasolja a személygépkocsit vezetőknek, gondoljanak arra, hogy a tömegközlekedést használók nem szeretnek várakozni, és mielőbb szeretnének célba érni, bosszankodnának, ha valahonnan elkésnének. Ezért fontos neki, hogy lehetőség szerint mindig pontosan tudja tartani a menetrendet, az előre jelzett időpontban érkezzen meg járatával a megállókba. 
 

Gombás Attila 2006 óta vezet buszt, és nem szeretne pályát módosítani. Azt tervezi, hogy jelenlegi munkahelyéről megy majd nyugdíjba. Két éve kapta meg a 750 ezer balesetmentesen levezetett kilométerért járó elismerést, és korábban már az év dolgozója címet is elnyerte. Úgy érzi, megbecsülik elhivatottságát. Kihívásnak tartja, ha a közlekedés szempontjából kedvezőtlenebb időjárási körülmények között, meredekebb, lejtős szakaszokon kell a busszal haladnia, például hóesésben. Szerinte ehhez szakmája és a járművek alapos ismerete, tudás, gyakorlat szükséges. Azt se érzi tehernek, hogy gyakran korán kell kelnie, és már hajnali fél öt körül a volánnál ül. Ilyenkor legalább úgy jár le a munkaideje, hogy délutánonként a családjával is több időt tölthet, együtt lehet. Néha viszont éjszakába nyúlik feladata befejezése, ettől változatosnak érzi munkáját. Még szabad idejében is szívesen vezet, így szinte mindennap valamilyen jármű kormányát tekeri. Szívesen viszi például kirándulni szeretteit. Olyanoknak ajánlja, hogy az autóbusz-vezetői szakmát válasszák, akikben van kitartás ahhoz, hogy munkaidejükben végig nagy figyelemmel koncentráljanak, és a buszra felszállókkal is foglalkozzanak. 

Tizenkilenc esztendős fia is arra készül, hogy folytatja a családi hagyományt.