A szerszámnyél becsülete

JÚLIUS 19.

Kutya meleg van. Azaz kánikula. A kertben kora reggel és estefelé tudok dolgozni. A köztes időt árnyékfoltok keresgélésével töltöm, akárcsak a puli és a macskák. Nekik valamivel könnyebb dolguk van, én mégsem fekhetek fel egy polcra, vagy le, a kerti asztal alá. Napernyő persze, az jó. Ideig-óráig. Találok egy zugot, ahol írni tudok. Nézegetem a Csobáncot, és Gyulaffy László nemzetes uram jut eszembe róla. Hogy ő biztos nem nyafogott holmi negyvenegy fok miatt. Még apród volt, amikor először megütközött a törökkel. Aztán meg feszt ezt csinálta. Kardforgatásban állandó résztvevője volt a bajviadaloknak a Balaton jegén. Kortársai a görög hőshöz, Achilleshez hasonlították és Achilles Hungaricusnak nevezték, de senki nem szúrt a sarkába. Ő viszont egy alkalommal olyan erővel vágta kopjáját a hepciáskodó Bajazid hegyesdi bégbe, hogy a fegyver átszakította a páncélt, és a lobogóval együtt bukkant elő az ellenség másik oldalán, ahonnan egy szekerce segítségével műtötték ki a bajtársak. Nem csoda, hogy úgy féltek tőle a törökök, mint a tűztől. 1549-ben Ferdinánd király megkínálta a szigetvári kapitánysággal, erről viszont hamarosan lemondott a be nem tartott ígéretek miatt. Két évvel később odacsapott Velicsán fejérvári szandzsákbégnek a Bakonyban, majd miután mindenfelé hadakozott, hazatért, mert hírét vette, hogy a török ostrom alá vette Csobánc várát. Maroknyi seregével le is győzte a többszörös túlerőt, és mindeközben be is durrantottak néhány ágyúgolyót a kertünkbe, az egyiket meg is találtam veteményezés közben. Gyulaffy aztán visszafoglalta még a hegyesdi várat, valamint Veszprémet, harcolt Erdélyben Báthory István oldalán, kapott is érte hatvanhárom teljes falut és egy várost, és ott is halt meg. Érdekes fickó lehetett, gyakran még a király sem bírt parancsolni neki. A törökkel ugyan Dobó Istvánnal ellentétben le- velezett, de abban sem volt köszönet a címzett számára. Erről Musztafa budai basa tud- na mesélni, de már nem tud. 

JÚLIUS 20.

Nagyszerű kiállítás látható a mindszentkállai művelődési házban, a címe Megbecsült tárgyak. Az Első Magyar Látványtár hosszú évtizedeken át összegyűjtött tárgyegyüttesének darabjai feleselnek Balassa Katalin róluk készült, érzékeny grafikáival. Végtelenül egyszerűnek tűnik az egész, holott nem az. Látszólag néhány agyonfoltozott tál, cserépedény, vödör, fejsze, és mindez lerajzolva. Ugyanakkor rengeteget elmondanak egy korról, így együtt egy új minőség és jelentés jön létre. A befogadó részéről pedig megérintődik a személyes faktor. Egy időben mániákusan gyűjtöttem a hasonló tárgyakat padlásról, kertekből, mindenhonnan. Lerajzolni ugyan tehetség híján nem tudtam őket, viszont igyekeztem megfejteni a történetüket, és elég sok mindent gondoltam egy, az idők során a gazdája kezétől és a használattól simára csiszolódott szerszámnyélről. Ez nem a jó lesz majd még valamire típusú felhalmozás volt, aminek általában az a vége, hogy nem lehet bemenni az udvarba, nem is igazi gyűjtőszenvedély, inkább valamiféle mentőakció. 
A tárlaton aztán valami ­miatt az jutott eszembe, hogy miként lesz egy törött tárgyból műalkotás, és persze a kintsugi. A kintsugi az arannyal javítás több száz éves művészete Japánban. Ott ugyanis az volt a szokás, hogy ha eltört vagy elrepedt egy porcelántárgy mondjuk, azt nem dobták ki, hanem némi fanedvből készült lakk és aranypor vegyítésével, segítségével megjavították. És nem arra mentek rá, hogy a beavatkozás minél kevésbé látszódjék, éppen ellenkezőleg. Ezáltal létrejön egy egyedi műtárgy, ami őrzi a múlt nyomait, újjászületik, bele a jövőbe. Így aztán egy kintsugival megdolgozott darab gyakran szebb és értékesebb, mint az eredeti volt. Az eljárás állítólag a 15. században alakult ki, amikor Shikaga Yoshimasa sógun elküldte a legkedvesebb, ám megrepedt halványzöld teáscsészéjét Kínába, de olyan rondán kapta vissza, hogy a kézművesek jobbnak látták, ha záros határidőn belül kidolgoznak egy cizelláltabb megoldást. Korunkban, amikor minden eldobható, instant és ipari, és ezért aztán komplett mesterségek tűnnek el, mindez legalábbis figyelemre méltó.