A testet és a lelket is gyógyítja

Hajdanán egyszerre vették fel az orvosi egyetemre és a zeneakadémiára, s noha a döntés nem volt könnyű, azt később nem bánta meg, mint mondta: nincs is annál nagyobb boldogság, mint mások életét megmenteni. A 80 esztendős szakember négy évtizede érkezett vármegyeszékhelyünkre, ma is dolgozik, „csak” azért fáj a szíve, hogy izomsorvadása miatt nehezére esik a mozgás.

Miként jó néhány orvost, őt is hajtja valami a művészetek felé: egyfajta lelki megnyugvást, felüdülést talál(t) az éneklésben. A zene az, ami a napi történések után leginkább szolgálja lelki békéjét, belső nyugalmat ad neki a betegségek gyakran háborgó tengerén, és megerősíti néha megrendült hitét az élet szépségeiben. Az őt ismerők orvosi karrierje mellett szeretettel és tisztelettel fogadták előadóművészi megnyilvánulásait. Mivel az édesapja alapítója volt a nagyatádi tüdőgondozónak, beszélgetésünk elején azt kérdeztem tőle: volt más választása, mint hogy ne orvos legyen, ráadásul ilyenformán a tüdőgyógyászat is adta magát? 

– Az ő hivatástudata terelt az orvostudományok irányába. Egyébként ő is komoly érdeklődést mutatott a zene iránt, volt otthon zongoránk, úgy vélem, az ő zenei képessége bennem teljesedett ki. TBC-s betegeiért fáradozott – a tüdőgyógyászat ugyanis akkortájt egyenlő volt a tuberkulózissal –, minden igyekezetével őket szolgálta, segíteni akarását jellemzi, hogy az arra rászorulóknak pénzt is adott, hogy kiválthassák gyógyszereiket. Később más területeken is munkálkodott a gyógyfürdőjéről híres városban, szóval az „útbaigazítást” egyértelműen tőle kaptam.

Naményi Miklóst egyből nem vették fel a pécsi orvostudományi egyetemre, egy évig műtősfiú volt a fül-orr-gégeklinikán, ahol sok szakmai tapasztalatra tett szert. Egy év múlva sikerrel járt, de akkor azért került slamasztikába, mivel a zeneakadémián is szívesen látták volna. – Apám tudott zongorázni, szerette a zenét, a színtársulatukkal előadott operettjeiknek mindenütt sikere volt. Általa kedveltem meg én is a zenét, ötévesen már zeneiskolába, majd Kaposvárra zenetanárhoz jártam, ám idővel rájöttem arra, hogy sok jó zongorista van, ezért az éneklésre váltottam. Gimnazistaként részt vettem a keszthelyi Helikoni Ünnepségeken, igaz, előtte megkérdeztem a zenetanáraimat, hogy mire vihetem az eseményen. Miután hibátlanul elénekeltem nekik a Varázsfuvola egyik áriáját, azt felelték, hogy sokra. Tizenhat évesen már színpadon álltam, a pécsi zeneművészeti szakközépiskolában egy év alatt két évadot végeztem el – emlékezett vissza. Egy hete járt az orvosi egyetemre, mikor jött a zeneakadémiai értesítő, hogy az opera szakra is felvették. 

Mégis mi döntött a két hivatás között? – szegeztem neki az újabb kérdést. – Sok álmatlan éjszakám volt emiatt, lévén, hogy akkor még nem derült ki, milyen orvos leszek, de aztán abban maradtam magammal, hogy az énekesnek csupán egyetlen fegyvere van, a hangja, ha az elvész, elmehet utcát söpörni. Ezért a gyógyítás mellé tettem a voksomat, de a zenélést a mai napig nem hagytam abba.

Az egyetem elvégzését követően 12 évet a Somogy megyei Mosdós tüdőgyógyintézetében dolgozott, segédorvosként kezdte és osztályvezető-helyettesként jött el tőlük. Ottani kollégáival az elsők között indították el az allergiás betegségekkel kapcsolatos felfedezéseket. Úttörő munkát végeztek, nyitottak voltak az újra, pedig idehaza akkortájt a periférián működtek ezek az intézetek. – Nem a rang, inkább szakmai okok miatt akartam váltani, úgy éreztem, ott számomra nincs továbblépési lehetőség. Az iskolai kirándulásokról ismertem Veszprémet, irigyeltem is az itteni embereket, hogy milyen szép helyen élnek. Aztán 1983-ban én is ideköltöztem a családommal – mesélte. Főorvosként egészen 2009-ig irányította a veszprémi tüdőgondozót. Három éve megkapta a Magyar Tüdőgyógyász Társaság Böszörményi Miklós-díját, lévén, hogy mindennapi munkájával jelentősen hozzájárult a betegellátás színvonalának emeléséhez. Naményi doktor a betegek gyógyítása mellett a velük való etikus, empatikus foglalkozást tekintette fő feladatának. – Sosem érdekelt, hogy miként hívnak, és milyen pozícióban vagyok, nekem mindig a betegek voltak a legfontosabbak. Ezt alighanem látják is rajtam, talán még kedvelnek is. Jó érzés, hogy mikor a vizsgálat végén odaadom nekik az ambuláns lapot, rám néznek és azt mondják: velük még orvos nem beszélt ilyen szépen és érthetően. Nincs itt semmiféle titok, egyszerűen partnernek kell tekinteni őket.

Pedig dicsekedhetne is orvosi eredményeivel, de mert nem az a hivalkodó típus, most is úgy kell belőle kihúzni. A helyi Volán akkori igazgatójával fél óra alatt formába öntötte, hogy az egyik leselejtezett csuklós autóbuszukat felújítsák, ami 1984-ben az ország második szűrőbuszaként állt forgalomba mifelénk. Aztán szervezett tüdőgyógyász-nagygyűlést Balatonfüredre, két szakmai kongresszust pedig Balatonkenesére. Kollégáival évente több klinikai vizsgálatot végeztek, mindig büszkeséggel töltötte el, mikor a munkájukból gyógyszerek lettek, azokról előadásokon és továbbképzéseken számolhattak be. Szereti, amit csinál, ezt bizonyítja az is, hogy délelőttönként ma is bejár dolgozni, nem tud ugyanis meglenni gyógyítás nélkül. – Úgy vagyok vele, hogy egyszer álmomban, vagy munka közben érjen a halál, úgy talppal előre vinnének ki a gondozóból – közölte sejtelmesen, majd hozzátette: orvosként már nem tervez előre, amíg az egészsége engedi, foglalkozna betegekkel.

Mint megtudtam: Mosdóson kamarakórust szervezett, sok szólót énekelt, ám azt megelőzően érték oratóriumi élmények is Pécsett, ahol temérdek oratóriumot énekelt. Így a királynék városába költözésükkor kapóra jött neki, hogy Veszprém Város Vegyeskarának repertoárjában szép számmal találhatók ilyen zeneművek. – Negyven éve csatlakoztam hozzájuk, és azóta rengeteg fellépésünk volt. Sajnos egy éve nem tudok velük szerepelni, aminek egészségügyi okai vannak, pedig egy rendkívül összetartó közösségről beszélünk. Az ezredforduló óta egy autoimmun bőrbetegségben szenvedek, amit szteroidokkal orvosolnak. A készítményeket tartalmazó szerves molekulák ugyanakkor izomsorvadást idéztek elő, emiatt egyre nehezebben mozgok. Szerencsére a munkámban még nem zavar: a házunk udvarán beülök az autómba, amiből a gondozó előtt kiszállok, így csak keveset kell gyalogolnom. Reménykedem, hogy még lesz olyan szereplési lehetőségem, amelyet a betegségem miatt nem kell visszautasítanom. Nehéz volt elfogadnom a helyzetet, már csak azért is, mert a Magyarországi Orvosmuzsikusok Egyesületében is láttam el tisztséget, Veszprémbe is sikerült megszerveznünk egy koncertekkel gazdagított találkozót. De léptem már fel a Szegedi Nemzeti Színházban, a Dómban, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, a budapesti Vigadóban és a fővárosi Rátkai Klubban is. Több helyen azzal veregették a vállamat, hogy bármelyik operában megállnám a helyemet. Amúgy a betegségem miatt a kongresszusi részvételekről is le kellett mondanom, noha azoktól az élményeken túl temérdek tudást is kaptam.

Odahaza ezzel együtt mindennap énekel, hogy éppen mit, az belső késztetésétől függ. Elsősorban zongorakíséret mellett szeret énekelni, fellépésein rendszerint L. Kovács Ildikó kísérte. Verdi a kedvenc szerzője, a szívéhez legközelebb pedig a Rigoletto áll, jóllehet, a háromfelvonásos operában nincs is igazi basszus. – Különös, de jobban szeretek felkészülni, mint előadni, nincs bennem az a mindenáron szerepelni vágyás. Ettől függetlenül 60 évesen lettem annyira gátlástalan, hogy Paloznakon szerveztem magamnak egy ária- és dalestet. Később a Dubniczay-palotában is volt egy fellépésem, amire annyian érkeztek, hogy pótszékek után kellett nézni, akkor fel is vetettem a szervezőknek, hogy jövőre megismételhetnénk a sikeres előadást. Aztán így is lett… 

– Talán ezzel kellett volna kezdenem, ám talán nem sértődnek meg rám emiatt a szeretteim: mindezeken túl a családomra vagyok a legbüszkébb. Nagyapám remek amatőr festő volt, ezen képességét Teréz lányom örökölte, ő a Simonyi-iskola Kicsinyek kórusának a karnagya is. Miklós fiam a sport világában teljesedett ki, miközben egy optikusszaküzletet is vezet, az öccse, Gábor ellenben tüdőgondozónk képalkotó szakasszisztense, a megye tüdőszürő mozgalmának vezetője, ő csellózott, majd nagybőgőzött. Feleségemmel 64 éve alkotunk egy párt, valamikor együtt kezdtünk énekelni, ő, miként az édesanyám, védőnő lett, ám fellépéseimen sokáig ő kísért zongorán. Hét unokánk közül többen foglalatoskodnak zenéléssel, pedig szüleik nem erőltetnek rájuk semmit – tette hozzá.

A rossz nyelvek azt mondják: az orvos gyógyítson és ne énekeljen. Ám az orvosok zene iránti affinitása idővel majdhogynem általánossá vált, jelentős részük zeneértő, zeneszerető és gyakran aktívan zenélő. Naményi doktor rendelkezik a zenei pályához szükséges kisugárzással, amivel megérinti a hallgatósága lelkét. Hivatása mellett az éneklést is komolyan gyakorolja, szeretné, ha a sors adna neki erőt ahhoz, hogy még sokáig gyógyíthasson testeket, a dalaival pedig lelkeket.