Összegyűjtött magának egy pici légierőt

– Elkezdtem azokat a katonai eszközöket, felszereléseket gyűjteni, amelyek a katonai helikopteres repüléshez köthetők – mesélte Balogh Ákos. – Mára kinőtte magát ez a szenvedély; immár két helyszínen, Veszprémben, illetve a Székesfehérvár melletti a Börgönd egykori katonai repülőterén készítünk, illetve gondozunk és fejlesztünk egy-egy repüléstörténeti gyűjteményt egy lelkes kis csapattal, emellett pedig számos rendezvényen meg tudjuk mutatni az eszközeinket, gyűjteményünket.

Hogyan kezdődött ez a szenvedély?

– Úgy szoktuk mondani a többi gyűjtőtárssal, hogy terheltek vagyunk. Édesapám Szentkirályszabadján volt az MH 87. Bakony Harcihelikopter Ezrednél, majd 2004-től az MH Pápa Bázisrepülőtéren földi repülésirányító. Ott voltunk az összes olyan honvédségi rendezvényen, amelyet akkor a családoknak szerveztek. Gyakorlatilag hétéves koromtól kezdve ott voltam ezeken az eseményeken, bent voltam a repülőtéren, vagy csak bementünk meglátogatni édesapámat a pihenőben, mikor szolgálatban volt. 

- Viszonylag kiskoromban kaptam olyan impulzusokat, amelyek hatására 2008-ban, amikor utasként repülhettem egy honvédségi helikopterrel, belém hasított a felismerés, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Csodálatos hivatás a katonáké, amit szeretnék megismerni és megmutatni másoknak. Vannak régi fotóink a családi archívumban. Az egyiken ott állok a szentkirályszabadjai alakulat kapuja alatt, melyen az ezred neve szerepelt. A harcihelikopter-ezred 2004-ben bezárt, leszerelték a feliratot. Aztán néhány évvel ezelőtt egy kedves barátom segítségével derülhetett ki, hogy ez a felirat ott van a repülőtéren. A régi hangár mellett, benőtte egy bokor. Természetesen megszereztük a gyűjteménybe.

Amikor ilyen szeretettel beszélsz ezekről a dolgokról, eszembe jut: miért nem lettél hajózó?

– A szándékom meglett volna. Ha nem is feltétlenül hajózó – bár a repülés maga, helikoptert vezetni is egy szép élmény –, hiszen engem a technikai része is rendkívül érdekel. A probléma az volt, hogy amikor pályaválasztás előtt álltam, a katonai repülés éppen mélyponton volt. Gyakorlatilag nem volt üzemképes helikoptere a Magyar Honvédségnek. Azt mondtam, nincs miért katonának mennem. Amit én kerestem, nem volt meg a rendszerben. Úgy szoktam fogalmazni, hogy nekem a gyűjtés jutott a katonaságból. Úgy érzem, úgy tudok tenni a honvédelemért és a katonákért, hogy megőrzöm az emléküket, és még népszerűsítem is őket. Úgy lettem katona, hogy „összegyűjtöttem magamnak egy pici légierőt”. Magamnak, mert a gyűjtés az én élményem. Másrészt viszont ez akkor igazán nagy élmény, ha ennek eredményét át tudod adni az érdeklődőknek.

Mára a társadalom egy része ellenez mindent, ami egyenruha.

– Ez egy érdekes kérdés. Van egy olyan társadalmi réteg, amely mindenféleképpen ellenzi a katonáskodást. Aztán van, aki pedig, ha nem is szeretne katona lenni, de azért elfogadja, hogy van egy hadseregünk. Ha a Magyar Honvédséget népszerűsíted, az önmagában hazafias érzés. Nem a háborút pártoljuk, hanem a hazánkat szeretjük. Sokaknak nem teljesen evidens az, hogy a hazát, ha kell, akkor meg kell védeniük a magyar katonáknak. Azért lehet ez, mert ők nem tudtak kellő információhoz jutni. Nem ismerik ezeket az eszközöket, nem láttak még közelről fegyvert. Ezeket próbáljuk mi közelebb hozni, nyilván hatástalanított formában, a jogszabályokat betartva. Régen rengeteg repülőnap volt, ezeket követően sok fiatal került a rendszerbe. Aztán volt egy olyan időszak, amikor a repülőnapok is megszűntek. Generációk nőttek fel, akik semmilyen kapcsolatba nem kerültek a honvédséggel. És az, hogy nekik meg tudjuk mutatni például, milyen a helikopter, mennyi műszer van benne, vagy hol van rajta egy rakétablokk, lehet, hogy jelent annyi élményt, hogy utána azt mondja: neki ez annyira tetszik, hogy ezt akarja majd csinálni.

Mi volt a legkedvesebb tárgy, amelyhez kalandos úton jutottál hozzá?

– Volt ebből bőven. Szoktunk arról beszélgetni a gyűjtőtársakkal, hogy gyakran keveredünk olyan helyzetbe, amilyet csak filmeken látunk. Annyi különbséggel, hogy amíg a filmekben fegyvernepperek vásárolnak fegyvert, addig mi hatástalanított eszközt veszünk. Volt olyan, amikor tényleg egy zsákutca sikátorában kellett találkoznunk az egyik eladóval, akitől egy eszközt vásároltunk a veszprémi helikopterre az egyik barátommal. Megadott egy címet, odamentünk, megálltunk, fölhívtuk, hogy itt vagyunk, ez nem jó, ez egy zsákutca, öt garázs, és ennyi. Mondta, hogy semmi gond, jó helyen vagyunk; majd egyszer csak beállt mögénk egy fekete Mercedes úgy, hogy mozdulni se tudjunk. Nem mertünk kiszállni, aztán persze nevettünk, mert nyilván semmi illegálisat nem követtünk el, csak maga a szituáció volt érdekes.

Európában hol vannak hozzátok hasonló gyűjtők?

– Sokfelé. Magyarországon is rengeteg gyűjtőt tudok említeni, és Európa- és világszerte is. A nyugat ebben sokkal előrébb jár. Ne menjünk bele, hogy mennyire háborúpárti ország Amerika, de alapvetően úgy építették fel az emberek gondolkodását – és itt évtizedekre vagy évszázadokra is visszamehetünk a történelemben –, hogy aki Amerikáért vonul be, Amerikáért katona, azt megbecsülik. Erre társadalmi igény és elfogadottság is van: aki veterán katona, arra úgy néznek, mint az Istenre. Mert tudják, hogy a hazáért ragadott fegyvert, és ha kellett, ment a harcba. Ebből ered az a késztetés, hogy megmentenek egy világháborús repülőgépet, vagy csak a közelmúltunk bármilyen eszközét. Rengeteg ilyen alapítvány működik, van erre forrás. Nem mondom, hogy finanszírozás is, de a forrásokat azért megtalálják. Náluk vannak üzemképes II. világháborús bombázógépek, ez Magyarországon elképzelhetetlen. Nemhogy üzemképes II. világháborús repülőgépünk, de üzemképtelen sincs, tehát egy legendás magyar Messer 109-es Magyarországon nem található meg. Ez abból is ered, hogy egyszerűen nincs rá társadalmi igény. A kérdésre visszatérve: Magyarországon más szintű gyűjtőközösség van, mint, mondjuk, Amerikában vagy Németországban. Pont ebből a társadalmi különbségből adódóan, hogy itt annyira nem becsülik meg a katonaságot. Rengeteg emberrel tartjuk a kapcsolatot. Számomra fontos, hogy milyen szakmai színvonalat képvisel egy gyűjtő. Magyarországon is van olyan, akinek sokkal több pénze van rá, létrehoz akár a kertjében egy haditechnikai parkot, viszont nem látjuk azt a mértékű szakmai elhivatottságot, amit egy kisebb, kevesebb forrással rendelkező gyűjtőnél. Ettől függetlenül jóban vagyunk, megpróbáljuk segíteni egymást. Sokszor viszont annyi rossz tapasztalata van egy-egy pénzzel rendelkező gyűjtőnek, hogy már nem igazán áll szóba akárkivel.

Mi a következő projektetek?

– Vannak folyamatban lévő projektek, ez nálunk a börgöndi repüléstörténeti gyűjtemény, amely másfél éve jött létre az Albatros Repülő Egyesület ötletére és forrásaiból, mi pedig a szakmai tudásunkat és munkánkat adjuk hozzá. Folyamatban van Veszprémben a Laczkó Dezső Múzeumban a Mi-24-es projekt, amely kifejezetten a szentkirályszabadjai, Veszprémhez köthető katonai repülést mutatná be. Ez a projekt már több mint tízéves, és sosem fog véget érni, mert mindig lesz egy-egy szelete a katonai repülésnek, amely nem található meg a gyűjteményben. Emellett pedig rengeteg olyan dolog van, ami csak úgy beesik közben, és mentjük, ami menthető. Az egyik legfrissebb úgy indult, hogy találtunk az interneten egy lehetőséget, és kaptunk egy lokátorállomást. Belevágtunk, mert a lokátortechnika a légvédelem, a légierő része, ami belepasszol a profilba, viszont ezt nem terveztük. A másik fő vezérfonalunk, hogy nemcsak gyűjtjük a tárgyakat, hanem – amennyire a jogszabályok lehetővé teszik – üzemképessé, interaktívvá tesszük. Teljesen más élmény, amikor egy helikopterbe vagy egy lokátor képernyő elé be is tud ülni valaki, és látja, hogy az világít, működik. Szimuláltan, természetesen, de valami életjelet ad. Ez teljesen más élmény, mint ha csak látnál egy eszközt. Ezt szeretnénk még komplettebbé és teljesebbé tenni.