A bazsi műhely, ahol nem egy kaptafára készülnek a lábbelik

– Tapolcai gyerek vagyok – kezdi mesélni Szilveszter –, ezen a környéken kívántam élni, családot alapítani. Véletlenül bukkantam a házra, ahol családommal élek, itt alakítottam ki a műhelyt, itt rendeztem be a kiállítótermet – mondja, s be is mutatja. – Ugye, ez a szakma olyan, hogy bármilyen eldugott faluban megtalál, aki csizmára, bakancsra, egyedi, minőségi és hordható lábbelire vágyik. Bazsi község pedig annyira azért nem eldugott hely. Szerencsére keresnek is lovasok, néptáncosok, motorosok, hagyományőrzők, nagyon széles a skála. Közvetlenül a gyártótól, azaz tőlem megvásárolhatják az egyedi méretek, elképzelések alapján remekbe szabott csizmákat, bakancsokat.

Strapabíró, elnyűhetetlen csizmára, lábbelire pedig sokan vágynak, így visszatérő vásárlói is vannak a mesternek. Vagy olyanok, akik a konfekcióméretből nehezebben találnak számukra megfelelőt.

A gyökerek

Aki az életét teszi fel egy mesterségre, valahonnan, mondjuk felmenőitől örökíti át a szakmát, vagy legalábbis tanulja meg, szerez kedvet hozzá. – Nagypapám csizmadiamester volt Tapolcán, sokat járta a kézműves és kirakodóvásárokat, amíg még valóban igazi magyar vásárok voltak ezek. Még a kalendáriumokat is böngészte, melyik nap hol lesz vásár. Gyerekként én is mentem vele mindig. Sok-sok élményt adtak ezek a kiruccanások, no meg a műhelyében töltött idő. Mondhatom, ránk ragadt, unokákra, hiszen a bátyám is bőrökkel foglalkozik, pénztárcákat készített egykor, tőlük lestem el a mesterséget.

Szép élmények, szép történet. De vajon lesz-e folytatása a bőrművességnek családon belül? – kérdezem, mire ugyan sajnálkozva, de őszintén elmondja Szilveszter, hogy jelenleg úgy tűnik, nem. – Boldog lennék, ha továbbadhatnám, de a négy fiam mindegyike más terület felé orientálódik, vagy már mást dolgozik. Rájuk erőszakolni meg nem lehet. Talán majd az unokáim? Ki tudja…

Az elköteleződés

Bárány Szilveszter cipő- és csizmakészítő mester olyasvalaki, akin látszik, mennyire imádja azzal keresni a kenyerét, ami egyben a hobbija. – Méghozzá olyannyira – meséli a műhely és a bemutatóterem előtt kialakított teraszon –, hogy feleségem, Angéla esténként sokszor alig bír kimozdítani a műhelyből. Nagyon szép szakma ez, nem csupán a végtermékeket tekintve, de a bőrrel mint természetes anyaggal való foglalatosságot nézve is. Mivel kitanultam egykor a cipész- és a cipőfelsőrész-készítő szakmát, bátran vállalom a termék teljes körű gyártását. Az egész folyamat alapja a mintakészítés, amely során megadom a szükséges méreteket. Ezt megelőzi egy méretvétel a megrendelőtől, és a méretlap alapján megtervezve, a kívánt formában és díszítéssel készülnek el a lábbelik – meséli a mester, megjegyezve, szinte mindig kész elképzelésekkel keresik meg, konkrét formát, fazont, színt kérnek. A megrendelő dolga megálmodni, az enyém pedig elkészíteni. No persze előfordult, hogy kísérővel érkezett a megrendelő, s a kísérője meglátott itt egy bakancsot, és azt mondta, na, nekem ez kell! És megrendelte. Azóta pedig visszatérő vásárló…

A minőség

Napjainkban az alapanyag-beszerzés sok szakmában nehézséget jelent, arra vagyok kíváncsi, mi jellemzi ezt a cipő- és csizmakészítőknél. Szilveszter elmondja, a hazai bőripar gyakorlatilag megszűnt, a kiváló minőségű alapanyagok Olaszországból, Ausztriából érkeznek. – Legtöbbjük marhabőr, igen széles és színes változatban, melyek közt még kígyóbőr-utánzatú is létezik. – S vajon igazi kígyóbőr, az kerül-e a műhelybe? – kérdem ezek után, s megtudom: – igen! Ám a valódi kígyóbőrnek díszítő funkciója van, és csak megrendelésre vásárolom – szögezi le a mester, s hogy leszögezte, kalapácsért indul felszögezni egy varánuszbőrt a polc tetejére. Nagy élmény ilyet is látni! Elmondja, mára a választék túlnőtte a régi bemutatótermet, ezért bővítették, így ma már egy vadonatúj bemutatóteremben csodálhatják a lábbeliket az érdeklődők.

– A westerncsizmákat javarészt bátyámmal közösen terveztük, westernvonalunk egyedi, csak ránk jellemző – hangsúlyozza a cipő- és csizmakészítő. A bemutatóteremben még kalocsai mintával díszített csizmát is látok, továbbá strapabíró bakancsot. – A gazdálkodók szeretik ezeket, mert jól fogja a bokát, no meg nem kell félni, hogy hamar tönkremennek. Két feltétele van ennek: a kiváló alapanyag és a megfelelő technikai összeállítás. Vannak ugye olyan termékek, melyeket nem elég csak ragasztani, mint egy sportcipőt, hanem faszeges vagy kézzel varrott módszert igényelnek. A Gojzer-varrott vagy a rámán varrott megoldást alkalmazzuk, természetesen kézzel, mert ez olyan stabilitást ad a lábbelinek, ami évtizedekig biztosítja viselőjének a kényelmet.

– Beszéltünk a méretvételről, a tervezésről. Hogy is zajlik tehát a csizmák és más lábbelik elkészítése? Pillantsunk bele a folyamatokba! – kérem a bőrművest. – „Szakmázzunk” egyet, úgy gondolod? – kérdez vissza, mire bólintok, sőt, kérem is, avasson bele a rejtelmekbe, mert biztosra veszem, vannak. Készségesen megteszi: – Tehát ahogy mondtam, mindennek az alapja a méretvétel, ami után szögrendszer alapján tervezem meg a mintát. – Egy úgynevezett méretfelvevő lapon nézzük, ahogy sorakoznak a különféle számok egymás alatt: bütyök-, sarok-, vádlibőség, szármagasság és a többi mind feltüntetve. – Ezek alapján készül egy terv – mutatja már egy másik lapon –, ahol berajzolom a segédvonalakat, a sarokbőség pontját, a bütyökbőség harmadrészét, s minden mást, ami az elkészítéshez kell. Ezek alapján csinálom meg a mintát, s a minta alapján szabom ki a bőrből. Figyelni kell, hogy a bőrhibákat kikerüljem. Aztán, ha kiszabtam, elkészítem belőle a felsőrészt, s innentől kerülnek bele a szükséges merevítőanyagok, például kapli az orrba, kéreg- és oldalerősítő. Ha megvan, jön a fára foglalás, a felsőrész megfelelő kaptafára helyezése. Majd rákerül a ráma, talp, sarok, és lényegében ekkor kezd összeállni a végtermék.

Próbálom gondolatban összerakni, elképzelni a hallottakat, bizony, nem is olyan könnyű mesterség ez – de annál szebb! Kíváncsi vagyok, mi jön ezek után.

Gépkorszak „ágyú"-val

– Csiszológépre kerül a munkadarab, jön a finomhangolás. Ez már gép, viszont minden más folyamat teljesen kézi munkával készül – tudom meg, s azt is, hogy noha minden egyes darab más és más, a folyamatok valamennyi lábbelinél ugyanazok. A rámavarrás ugye géppel történik, de a gépet kézzel hajtom – na, most gépi vagy kézi munka? – érdekes ez is! Aztán a sarokban ott áll az „ágyú”, ami nem golyóval, de erős cérnával van megtöltve. Békés helyen vagyunk… – Varrógép ez is, de annyira robusztus, strapabíró – meséli Szilveszter –, hogy szakmai berkekben ágyúnak hívjuk, mondja, s végső összegzésként elárulja, személy szerint őt a felsőrészkészítés fogja meg mind a mai napig. Talán, mert ebben van egyfajta művészet. Kívülállóként tanúsíthatom: igen, nem is kevés!

A csizmák és a JPG-kiterjesztés

– Feleségem használ egy hímzőgépet, ami viszont már teljes egészében a mai kort idézi: programozható, fiatal gép, korunk technikája, hiszen bármilyen motívumot, akár monogramokat egy jó minőségű JPG-fájl alapján el lehet vele készíteni, a csizmára lehet hímezni.

Ágyúról már volt szó, jöjjön hát egy másik hadieszköz: milyen kérdésekkel bombázzák a csizmakészítőt a vásárlók? A mester nem titkolja, elsőként nyilván az árakról. Nem lepődöm meg. Majd elmondja, gyakran elhangzik: valódi bőrből van ez az áru? S ha igen, milyenből? Mennyi ideig tart elkészíteni? Kíváncsiak a folyamatokra, a részletekre – részletekbe menően. – Bizony, bombáznak a kérdésekkel – mondja Angéla és Szilveszter. Magam sem maradok adós még egy kérdéssel: meg lehet-e saccolni, hányan űzik ma ezt a mesterséget hazánkban? A válasz egyértelmű: nemhogy megsaccolni, de gyakorlatilag egy kézen megszámolni sem nehéz…