A magyar csoda és a nagy kékség

November 4.

Nemzeti gyásznap. Emlékezés az álmok végére. Emlékszem, apám, aki ébren tartotta a családban a forradalom szellemét, és nem volt ijedős ember, ezen a napon mindig kitett egy gyertyát az ablakba. A frászt hozva ezzel szegény anyámra, aki szerint ez már felesleges hősködés volt. Mindenesetre némi veszély valóban kísérte a gesztust, a hetvenes években jártunk, és kétháznyira laktunk a belügyminisztérium klubjától, ahol esténként ordítva vedeltek a győztesek, beszerzési áron. És mit csinálsz, ha feljönnek részegen? – kérdezte ilyenkor anyám. Most volt halottak napja, ez meg egy stramm gyertya – válaszolta apám, és elkezdte birizgálni a rádiót, finomítva kissé a Szabad Európa hullámzásán és sercegésén. Anyám nem volt túlságosan oda a SZER-ért, szerinte feltüzelték a srácokat, miközben tudták, hogy a nyugat a kisujját sem mozdítja értünk, apám viszont úgy vélte, hogy még mindig ez a legjobb tájékozódási pont és lehetőség. Az én éppen formálódó zenei ízlésemnek mindenesetre jót tett a dolog, mert a Cseke remekül nyomta a Tinédzser Partyt. Nos, így éltünk akkoriban, és még velünk élt a történelem. Ötvenhat tekintetében mostanra távlat nyílt, ugye, mindenki gondol, amit akar. Egy förtelmes zugportálon egy szerencsétlen a szovjet csapatok tarolását és a szabadságharc leverését követő megtorlást ünnepli, én meg közben Mansfeldre, Brusznyaira gondolok. És mind a többiekre. Így élünk most, egy hazában.

Mindeközben az egyik menetrendszerűen érkező felhőszakadás következményeként beáztunk, de rendesen. Súlyosbító körülményként éppen az egyik könyvesszekrény fölött. Egyébként is van mit leküzdeni a mindennapokban, úgy hiányzott mindez, mint üveges tótnak a hanyatt esés, mondaná apám, a nyugalom megzavarására felettébb alkalmas képsorokon látszik, amint szárítgatjuk a könyveket, köztük egy bibliofil Balzac-összest, ami eddig mindent megúszott, most viszont, ugye, lubickol. Nehéz ilyenkor arra gondolni, hogy mindennek oka van ezen a világon, véletlenek pedig a boszorkányokhoz hasonlatosan nincsenek, de aztán könnyebben megy, érkezik a szokásos szinkronicitás. Törölgetés közben előkerül Ravasz László Krisztussal a viharban című kötete, amely az 1956. november és 1957. április közötti időben keletkezett igehirdetéseit tartalmazza. Közülük is az első az ötvenhat november 4-ére szánt prédikáció, ami a szovjet támadás miatt nem hangozhatott el. A címe A magyar csoda. Íme, egy kis részlet belőle. ,,A csoda mindig váratlan, meglepő. Senki sincs elkészülve reá. Igen, mert olyan erők jelennek meg benne, amelyek tökéletesen eltérnek a dolgok megszokott rendjétől, s csak ismeretlen felsőbb hatások teremtő ihletése megjelenésével magyarázható… De a csoda magán túlra utal. Az utóbbi napoknak világtörténeti és emberi jelentőségén túl van még egy másik, ész feletti, lelki, hitbeli jelentősége is, mert kijelentés van benne, amelyet Isten a maga gondolatairól tesz. Egy olyan üzenet, amely minden embernek, az örök embernek szól, ami a világtörténelem tanúsága azonkívül, hogy az Igének együgyű, sokszor elismételt kijelentése. Ez pedig szól az emberi erő hiábavalóságáról, és az isteni erő, a kegyelem mindenhatóságáról.” Ámen, mondom én erre, mert mit is mondhatnék.

November 5.

Délelőtt ismét szakad az eső. Pakoljuk a könyveket tovább. Morgok is egy keveset, mint az egyszeri földműves a jégeső alatt, hogy akkor lássuk, Uram, mire megyünk ketten. Kapom is az áldást rögvest. Az ökumenikus gondolkodás jegyében ezúttal a Medjugorjei imafüzet kerül a kezembe. Többször jártam ott. A szakrális helyeknek különös kisugárzásuk van, amit elég nehéz valamiféle kollektív pszichózissal magyarázni. Medjugorje annyiban is különleges, hogy fent a magasban, a téren egy modern templom áll. Szó sincs tehát arról, hogy pofán vág a gótika vagy a barokk, meg a több száz év. Aztán belépsz a kapun és megszédülsz a mindent átható nagy kékségben. Maga a hely két irányból is megközelíthető autóval. Az egyik egy kemény szerpentin, nem síksági indiánnak való. Egyik alkalommal nem sokkal utánunk lezuhant ott a mélybe egy zarándokokat szállító busz. Ezen aztán még sokáig gondolkodtam, de nem jutottam semmire. Most viszont elállt az eső és percek alatt kitisztult az ég. Olyan görög kékre. Vagy medjugorjei kékre. Leteszem a könyvecskét, elmondok egy imát, bedobom a vitaminokat és kimegyünk a kertbe dolgozni. Minden ragyog. Az Úr útjai tényleg kifürkészhetetlenek.

November 6.

Nem sokkal azután, hogy leírtam a jégeső szót, megjött. Novemberben. Tényleg vigyázni kell a kimondott és a leírt szavakkal.