Fantáziádat, túrabakancsodat ne hagyd otthon! - Várrom vár az erdő mélyén...

Hamar kiderült, a két utóbbi névvel nem az ismert, múzeumnak és intézményeknek helyet adó, a központban álló négy tornyos várat illetik, ahhoz pár kilométert gyalogolni kell a Felsővároson, majd az erdőn át. Ez azonban ne ijesszen el senkit, Bátorkőt és környékét felkeresni, először megpillantani önmagában páratlan, különösen, amikor a fák, lombok sűrűjében elénk tárja a magasságával még maradványiban is lenyűgöző, sokszintes tornyát.

Családosoknak kiváló alkalom szabadulni a nyüzsgéstől, de nem árt a latyakos, esős-havas időben – és kellő időben – nem sportcipőben, inkább egy jóféle túrabakancsban nekivágni Bátorkő bevételének. Az sem, ha a hátizsákot megpakoljuk néhány szendviccsel, innivalóval, mielőtt nekivágunk az erdő mélyének. Bár a mély itt-ott enyhe emelkedőt is jelent majd.

Hangulatos, vadregényes...

A völgy bejáratától érdemes visszapillantani a városra, mielőtt jól járható, jelzett utakon az erdő világba térünk. A kezdeti félhomályt hamar szokja a szem, vadászúton bandukolva, a felső temetőktől, Palota északi határától nagyjából egy órán át. Páratlan szurdokban vezet az út, óriási, mászásra csábító sziklák hívogatnak, és hamar meglátjuk a piros kereszt jelzést, mely a dombtetőn visz egy másik úton. Maradjunk inkább a kanyargóson, a völgy alján. Megéri. Hangulatos, vadregényes, eltévedni kizárt. Útközben érdekes sziklákat hagyunk el, később kerülgetünk pár nagyobb tócsát, időszakos tavacskát, kálistáknak nevezik ezeket. Miközben haladunk befelé, egyre csak befelé, és már veszni látszik minden remény, akkor tűnik fel az oldalban a Gazsi-lik barlang, mely inkább csak sziklaodú. Cáfolják, hogy betyártanya lett volna, ahhoz nem elég méretes. Még előtte találkozunk a háromnegyed órája elhagyott piros kereszt jelzéssel, ami itt már a romoktól jön szembe, vissza. Nem vagyunk már messze! Kanyarog az út, újabb sziklaüreg jön, körülötte-felette hatalmas fák, mire egy hirtelen jobbkanyarban végtelen magas szirtre esik a tekintet, melynek tetején az ég felé mered – valami. A meredeken felkaptatva rögtön elénk tárul, amiért és ahova jöttünk – Bátorkő várának romja.

Legendák és valóság

Ami biztos, a többszintes lakótornyot a XIII. században építették a kőszirtre. Az ódon sasfészket érdemes körbejárni, fotózni. Legendák és valóság fűződik múltjához, előbbi Mátyás király vadászkastélyának tartja, hihetőbb azonban hogy váruradalom központja, őrző és vámszedő hely volt az ódon sasfészek. Ma már csak egyik fala teljesen ép, ez mutatja egykori háromemeletes jellegét, a többi részét, így az egykori csapóhidat már csak elképzelni tudjuk. A toronyban gerendák helye indítja be a fantáziát, s egy eredeti lépcső, mely bizonyára az alsóbb szobákba vitt. A két várrész között az átjárást éktelen mélység akadályozza. De vajon miért építettek az erdő mélyére várat? Bizonyosat nem tudunk. 

Az valószínű, hogy IV. Béla rendelkezése alapján készítették. Egy 1271-es oklevél említi legkorábban Várad erdő néven, majd egy 1288-ban kelt másik Castro Bacurku-nak. A Bátorkő név később szerepel, amikor a Csák nemzetség más várakért cseréli Károly Róbert királlyal, még később a Kont-családé lesz, mint a birtokrendszer középpontja. Irányítását 1426-ban átveszi Újlaki Miklós, Mátyás hű embere, aki akár fogadhatta is a királyt a rengetegben, hiszen Mátyás szerette a bakonyi vadászatokat. Mondák őrzik emlékét, de a XV. században Újlakra, a jól ismert palotai várba tevődik át a központ, s Bátorkő elveszti jelentőségét. A történetek, a hely mégis a legendák világába emeli a várat, mely már lakatlan, majd’ teljesen lepusztult, amikor 1740-ben Pusztapalota névvel illetik. Ám ma is fenséges! A fantáziával megáldott szemlélőt könnyen elvarázsolja, de a kőbe vésett emlékeket a századok mára finom porszemekké hagyták meg. Némán gubbasztanak a hatalmas kövek. De nem teljesen! Napjainkra újra felfedezték a bakancsos turisták, egyre többen keresik fel, sokan szabadidő eltöltése végett, mások mozogni, futni járnak erre.

Visszajövök még!

Nehéz otthagyni és hazaindulni. A völgyben a rom szótlanul mered az égboltnak, a távozó többször visszatekint, majd búcsúzik, s ígéri a várnak meg magának: visszajövök még! A közeledő alkonyban már a telihold vet sugarat a falakra, ahol árnyak cikáznak, s valahonnan nagyon mélyről, nagyon régről mintha harsona szólna. Vagy a képzelet játéka ez?