„Mi mindent tudunk!” - Vendégsarok Tóth József Károllyal

Kellemes májusi meleg, hétköznap, Pápa, Jókai utca, Kossuth utca, délután, kevés ember az utcán. Barátok sehol. November óta egyébként sem szerettek az emberek kijárni, sétálni, a diákokat meg nem is nagyon engedték az otthoniak. Bezárkóztak az emberek, s csak az ablakon át figyeltek. „Siessünk haza. De azért körülnézek.” Behajtok a Kossuth utcába, noha tilos itt kerékpározni. Járókelő is alig. „…Ki látja? Nem lesz semmi baj!” – legyintek gondolatban. De lett! A posta közelében szapora léptekkel feltűnik egy rend-őr egy „civil” társsal. „Megállni!” – szólt keményen. Hirtelen döntés. Sem igazolvány, sem pénz nincs nálam, ha büntet. Ő gyalog, én kerékpárral.

Nem ér utol! Nyomás. Teljes sebességgel előre, bekanyarodás a mozi felé, úgyis erre akartam menni. Gyorsulok, ahogy bírok. Száguldás. Kiált a rendőr: „Álljon meg! Álljon meg!” Dehogy állok, úgysem tud utolérni. Lövés hallatszik. A fenébe! Eltalált? Dehogy! A levegőbe, rohan a kerékpár, itt egy macska. „El ne rántsd soha a kormányt” – mondogatta apám –, nem rántom, viszont a piszok macska keresztbe fut, elrántom a kormányt vagy… Nem, nem rántom. „Át a macskán, majd csak egyensúlyban tudom tartani…” Keresztül a macskán, kerékpár önállósítja magát, elterülés; recsegés, ropogás – ez a kerékpár; vér – ez én. Érdekes, az előbb alig volt egy-két ember, de máris rengetegen lettek. „Lelőtték!” „Vérzik.” „Lelőtte az a barom!”, „Jól vagy?” „Sosem hagyják már abba?”. Feladom. Alig tudok mozdulni, lábam, térdem sajog, vérzik. Fejemet nem ütöttem be? Nagyon fáj. A rendőr odaér: „Felállni, induljon”. Sántikálva be a rendőrségre. Szerencsére nem volt messze. Gyötrő gondolatok: „Most mi lesz otthon és a suliban, …kirúgnak? ...mert ezt nem tudom megúszni egykönnyen, hiszen igazolni sem tudom magam. Szegény anyám! És apám keze!”.

Leültetnek. Várok egy hideg padon a rendőrség rideg falai között. Hosszasan kongó csend a folyosón. „Ha nem tudja magát igazolni, akkor behozzuk az apját!” ”„Nem, …ne! …és éppen dolgozik is.”

„Akkor az anyját, majd igazolja.” „Ne! Kétségbe esik, s rosszul lesz!” Agyamon fut át: tavaly november elején is az esti lövöldözésektől, az ablakaink alatti gépfegyversorozatoktól hirtelen az udvaron lévő WC-re kellett rohannia félelmében, mint ahogy a ’45-ös bombázások idején is. Tizenegy év nem volt elég az inger felejtésére. Nyugtalanító csend. Ajtónyikorgás. Léptek kopogása visszahangzik. Valaki kijött az egyik szobából, egy civil bennfentes, 40-es, középtermetű, barna szemű, öltöny-nyakkendős: „Jóska! Mit keresel te itt? És hogy nézel ki? Mit csináltál?” Elmondom. Az ijedelemtől még el is pityeredek. Reszketek, és a lábam, térdem nagyon fáj, s már a fejem is. A hajam is véres. Nem a szegélykő, hanem az elszabadult kerékpár kormánya, vagy talán a fék fogantyúja. A civil bennfentes elmegy. A csend is hogy’ tud visszhangozni! Senki sem jön, senki nem megy. Ilyenkor az idő is lesántul, alig halad. Tán annak is fáj valami. Behunyom szemem, s anyám aggódó tekintete sejlik fel, majd a nemrég, téli éjszakákon elvitt tanárok arca. Megrettenek. Tán félóra múlva a bennfentes visszajön „Jóska! Ha megálltál volna, már otthon is lehetnél, s kerékpárral, most meg tolhatod hazáig, mert nyolcas van benne. Mehetsz.” – mondta, s a kijáratig kísér. Bátortalanul kérdezem a kapunál: „…honnan tetszik ismerni, és honnan tudja hol lakom?” Vállamra tette kezét, s furcsa mosollyal a szemembe nézett: „Mi mindent tudunk!” – a kijárat felé menet kezét nyújtja – „azt is, hogy hová jársz, azt is, hogy kivel, vagy mit zenélsz, mit szavalsz.” Ügyetlenül kezet fogtam.

„A Várkerten át rövidebb.” – tette hozzá. Hazaindultam.