Útra kelt az Isten

A betlehemi történet ebben az időszakban képekben, színekben, kisiskolások pásztoros-angyalos jeleneteiben elevenedik meg előttünk. Karácsony illatait, fényeit, az ünnep hangulatát szeretnénk közel engedni magunkhoz, de sokszor érezzük, hogy valami még hiányzik. Az adventi nagy sürgés-forgás, a fogyasztói karácsony árucikkei is arról árulkodnak, hogy valami hiányzik.

Nagy ellentmondása világunknak, hogy karácsonyból csak a csillogás látszik és nem a jászol. Betlehem fölött is feltűnt a csillag, ott is volt csillogás, de az a csillag vezetett valahová. Ma káprázatban élünk. A lehetőségek tárháza még több vággyal röpít tovább bennünket, de az ember becsapva érzi magát.

Az evangéliumok hangsúlyozzák, hogy a „szentestének”,a kisded Jézus születésének kerettörténete a népszámlálás. Józsefnek és Máriának kelletlen, teherként és veszélyként kapott feladat volt elmenni

az összeírás helyszínére, Betlehembe. Egyes becslések szerint az út akár egy hónapig is eltarthatott, de tíz-tizenkét napot biztos igénybe vett. Lehet, hogy Mária is rosszkedvvel és belső szorongással indult el? Milyen sokszor keresünk valami ünnepszerűt a poros, fáradt percek között, de csak nem jön el!

Karácsony első epizódja a hiány tanítása. Az Isten fia frusztrált emberek közé, a nagy dolgok várásába belefáradt emberek közé jön el. S a mindennapi hiány csak aláhúzza a Megváltó pótolhatatlan jelenlétét! Az adventi idő rávilágít széthasadt világunkra, rosszkedv és öröm mezsgyéjén élünk. Az Isten Fia eljött, de még sincs közöttünk. Ünnepre, békességre vágyunk, de mi sem vagyunk egymás között.

Isten mozgása bennünket is arra hív, hogy úton járó emberek legyünk. Életünk legnagyobb kihívása, hogy utat keressünk a másik ember felé. Ez a mozgás a szeretet. A népdalok nyelvén szólva: közös útjaink nem vezetnek el rongyos istállótól cirádás palotáig, de nem is ez a cél. Isten szeretete ott van, ahol megbocsátok, ahol ételt adok az éhezőnek, ahol egy beteget meglátogatok. A karácsonyi történetben az a szép, hogy minden egyes szava, ahol a Messiásról olvasunk, behelyettesíthető a szeretet szóval. „Megszületett ma nektek a Szeretet.” Amikor a szeretet himnuszáról olvasunk a Korinthusi levélben, ezt az utat „a legkiválóbb útnak” nevezi az apostol (1. Kor. 12. 31). A szeretet annyit jelent, mint magunkat odaadni a másik embernek. Sokszor azért nem szeretjük a karácsonyt, mert nem hisz-szük el, hogy mi is benne vagyunk a konkrét karácsonyi történetben. Igen, benne vagyunk Isten szeretettörténetében. Sokszor a széthasadt világ él bennünk tovább, és az elveszett családi karácsonyok hangulatát sírjuk vissza. A karácsonyokra nem elég emlékezni. Az első karácsony nem emlékünnep, mert a karácso-nyi szeretet arra ösztökél, hogy ne dolgok mellé, nélkülözhetetlennek hitt tárgyak mellé, ne a sírás vagy a nevetés, ne

is magam mellé tegyem le a voksot, hanem a másik ember mellé. Amikor az isteni Gyermek megszületett, megszüntette a megosztott világot, eggyé vált velünk. Karácsony csodája, hogy „Velünk az Isten”. Ez ezt jelenti, hogy ha valaki közeledik hozzád, vedd észre; ha valaki belép hozzád, légy otthon számára.

A szeretet személyes, mint mikor az anya karjaiba veszi gyermekét. Sokszor azért nem szeretjük a másik embert, mert tévedett, mert kivetnivalót találunk benne. S szeretetünk a másik hibáján összetörik. Az útnak, a megérkezésnek mindenestől vége! Pedig az emberség, az Istentől tanult szeretet ott, lenn a porban, haragvó, síró és reményvesztett emberek között születik meg. Ha szabadabbak lennénk önmagunktól, éppen a másik hibáját vennénk körül nagyobb szeretettel.

Karácsonykor átélhetjük, hogy Istené a dicsőség és emberé a békesség. Igaza van annak, aki így énekel: „Terólad ömlik rám a fény: a béke, boldog élet...” (Gerhardt Pál – 329. dicséret). Karácsony örömünnep, mert nem a külső körülményektől függ, hanem attól, aki megszületett, aki időtlen, de itt van a mi időnkben. A karácsonyi szeretet az időben és a térben megjelenő szeretet. Adjunk hát időt, jelenlétet egymásnak! Az egyetlen maradandóhoz, Jézus Krisztushoz menekülve lehetséges a szeretet.