In memoriam Üveges Sándor

Sanyiról, egykori kollégámról, nem is tudnék elmarasz­talót írni. A rendszerváltozás hajnalán, 1989-ben szinte hónapra pontosan együtt kerültünk a Veszprém megyei Naplóhoz. Ő tizenöt évet húzott le itt, én maradtam nyugdíjig. A kezdeti évek után a kulturális rovatba kerültünk, alaposan ismertük és tiszteltük egymás munkáját. Sanyi – noha ódzkodott a spontán haverkodástól, a nyomulástól, a törleszkedéstől – kedves, barátságos, sőt, szolgálatkész ember volt, szívesen megosztotta műveltségét, különösen zenei jártasságát velünk.

Népművelőként diplo­mázott a szombathelyi főiskolán, elsajátította az ismeretterjesztés fortélyait, trükkjeit. Elhivatottan szolgálta a kultúrára fogékony közösségeket, és az ajkai művelődési központ egyik vezetőjeként meghatározó szerepet töltött be a város életében. Egy elmélyültebb beszélgetésünk során bevallotta, hogy imádja Ajkát, másutt el sem tudná képzelni az életét. S valóban: a város soha nem ,,eresztette” el.

Vérbeli újságíró lett a Naplónál. Intelligenciája, széles körű tájékozottsága, megnyerő íráskészsége vonzotta az olvasókat. Gördülékenyen – mint ahogy a hegyi patakok csordogálnak – fogalmazott, terjedelmesebb munkáit, riportjait, interjúit, kritikáit, jegyzeteit hatásos dramaturgiával építette fel, miközben empátiával, ihletetten és alázattal foglalkozott a témáival. Kerülte a hivalkodást, ugyanakkor vállalta az elegáns konfrontációkat.

Zenei cikkeit persze vitatták olykor. Sanyi nem hunyászkodott meg, bátran beszámolt a koncertek hiányosságairól és az előadóművészek ,,mellényúlásairól”. Ha tévedett, korrigált. Őt nem lehetett megtéveszteni lózungokkal, hiszen maga is gyakorlott zenész volt, időnként ámulva hallgattam bendzsózását. Profi módon forgatta a ,,tollat”, leült a kla­viatúra elé, irigylésre méltóan gépelt, ügyeletes újságíróként határozottan, pontosan látta el feladatát. Otthonosan mozgott a katonaság és a repülés világában.

írt a vadászrepülőkről, de sajnos kéziratban maradt. Másfél évtized múltán távozott a laptól, a kulturális rovattól.

Alig-alig találkoztunk. Hallottam súlyos betegségéről, operációjáról, drukkoltam gyógyulásáért. Két évvel ezelőtt vizsgálatra jött Balatonfüredre, és meglátogatott a lakásomon. Felidéztük a szerkesztőségi időszakot. Sanyi megszállott kávés volt, és irgalmatlanul sokat cigarettázott. Ezek a szenvedélyek hozzátartoztak életformájához, laza habitusához. Füreden jó kedélyű, optimista férfi ült velem szemben, kortyolgatta a kávét. Irodalomról (meseregényéről, a somlói tájról), közös barátokról, barátnőkről, személyes jövőnkről és egykori kedvenc whiskynkről, a Jim Beamről cseverésztünk.

Emlékképek villantak fel. Most is beugrik néhány: a veszprémi egyetem aulájában rendezett koncerteken a zenekar fölött, a galérián hallgatta a muzsikát, a színházi előadások homályában világító golyóstollal jegyze­telt. Nemrég egy versben olvastam, hogy ,,vén csavargó az idő”. Halála most közelképbe hozza az elmúlás fájdalmát. Sokoldalú, kima­gasló tevékenységét Ajkai Életút díszoklevéllel ismerte el idén az ajkai városi önkormányzat. Füst Milán Henrik című drámájában írja: ,,Amit beléd csempész a sors, az volt a dolgod itt.”

Az életének 71. esztendejében elhunyt Üveges Sándor maradéktalanul élt ezzel a lehetőséggel, kötelességgel. Ma 15 órakor helyezik örök nyugalomra az ajkai újtemetőben. Isten veled!

Kellei György