Slusszpoénnal záródó találkozás egy duplán kollégával

– Minden kérdésedre válaszolok, elmesélem életem eme nem rövid szakaszának történetét, de előbb hadd mondjam el a díj kapcsán, arra nem számítottam, hogy ünnepélyes keretek között vehetem át, ami nagyon jólesett a munkáltatómtól – kezdi Feri a beszélgetést, és rögtön rákanyarodunk a bevezetőben feltett egyik kérdésre. – Nézd, hogy mi fér bele egy kézbesítő munkájába kerek négy évtizeden keresztül? Történetekkel szeretném elmesélni – mondja. – Vissza kell, ugorjak a kezdetekhez, sőt még korábbra. A mai veszprémi 1-es számú Postahivatal helyén a már nem létező Balaton Presszó állt akkoriban, ahova általános iskolásként be-betértem egy kólára, de az eszembe sem jutott, hogy pár év múlva, 1983-ban már más intézményben, vadonatúj épületben, de ugyanezen a helyen kezdem a munkámat. Az első és – úgy tűnik – az utolsó munkakörömet. Közgazdasági Szakközépiskolában végeztem, vállalhattam volna irodai munkát, nézegettem a lehetőségeket, s majdnem egy bankban ragadtam, viszont a posta kerek száz (!) forinttal többet ajánlott – na, ez döntött. Na meg jobban vonzott az utcákat járva a szabad életforma, mint irodában ülni. Emlékszem rá, amikor szüleim házához járt Szakács Tóni postás bácsi szép, kényelmes tempóban, táskával az oldalán, mindenki ismerte, na, mondom, ez kell nekem! Ezek az érvek együtt döntöttek.

Feri elmondja, akkoriban igen nehéz volt a postára bekerülni, és egy másik történetet mesél a véletlenről. Gyerekkorában a már említett presszóban sokat hallgatták a Sprint együttes nagy slágerét, benne ezekkel a sorokkal „...várhatsz rám, kedvesem, postakocsin érkezem...”. Ismerjük a dalt. Nos, Komár László, az énekes Adásztevelen született, Feri későbbi apósa pedig a közeli Homokbödögén. Hétvégén zenés-táncos estekre járt össze több falu fiatalja, leendő apósa igen jól ismerte Komárt, aki megénekelte a majdnem igazat, hisz’ ha nem is postakocsin, de postásként érkezett a kedvese mellé Nyirő Ferenc, aki azóta is élete párja. Szép emlékek.

De vajon mennyire volt más a kézbesítők, a postások élete negyven éve? Szemmel láthatóan megváltozott a viselet, megjelentek a mai korszerű, kényelmes munkaruhák, táskák, de más volt a munkatempó is, mint ma, a régiek kényelmesen, a címzettekkel jókat beszélgetve végezték a kézbesítést. – A beosztásom egyesített kézbesítő lett, az idők során a küldeménytípusok sokat változtak, de amíg az ember fiatal, könnyen vesz minden akadályt, majd telnek-múlnak az évek, évtizedek, s annyira folyamatossá válik az egész, hogy észre sem vesszük az idő múlását. 

Mára viszont a közlekedési eszközeinket modernizálták, bár a terepviszonyok miatt a körzetemet jómagam gyalog viszem, amíg fizikailag bírom.

Feri mesél a szakma ifjú mestere versenyekről, melyeken fiatalon vettek részt, a kézbesítők megyei és országos versenyeiről, szép emlékei vannak róluk. – Ösztönözték az embert ezek a megmérettetések. Például különféle akciókban, mint a hírlap-előfizetések gyűjtése. Egyik évben Veszprém megyében nekem sikerült a legtöbb új előfizetőt összegyűjtenem az egyik ismert éves kiadványra – meséli büszkén. Viszont szó esik másról is, merthogy duplán is kollégák voltunk-vagyunk, de erről majd a végén. – Egy időben nagyon érdekelt a rádiózás. Egy helyi rádió új műsorvezetőket keresett, mondom, megpróbálom, miért ne? Reggeltől postás voltam, délután vagy éjszakánként pedig rádiós. Nagy nosztalgiával emlékszem vissza a leadott zenékre, az általam kitalált műsorokra, a Sztárpanoptikumra vagy a Boszorkánykonyhára, talán még az olvasók is. Öt évig tartott a rádiós románcom a posta mellett – meséli Feri. Aztán elmondja, jött egy újabb impulzus, kíváncsi volt, jó pár évvel érettségi után meg tud-e birkózni főiskolai tanulmányokkal, s jelentkezett Győrbe tanítóképző főiskolára, amit el is végzett, de csak úgy, önmegmérettetésként. – Sokan csodálkoznak, hogy diplomával a kezemben sem módosítottam pályát – talán az akkori demográfiai mélypont, talán a posta, talán a címzettjeim szeretete miatt. Vagy együtt, mindegyikért.

Érdekes sztorikról beszél az egyesített kézbesítő egy későbbi időszakból, amikor szakadó esőben, kollégájával a legutolsó címhelyen jártak, s egy igen kedves, csinos hölgy nyitott ajtót, aki felajánlotta, „fiúk, jöjjenek beljebb, eláztak, adok egy váltás ruhát.” – Beszaladt a szobába, gyorsan kihozta férje ruháit – de azok pont pizsamák voltak! Hát megköszöntük szépen, de a félreértések elkerülése végett inkább nem fogadtuk el. Furcsa helyzetet eredményezett volna – nevet. Majd megint a zenére kanyarodunk vissza, ami valahogy „üldözte” a szó jó értelmében. – Deák Bill Gyula dalában, a Hobo Blues Band által írt Felszarvazottak balladájában a postás is szerepel. Eigner Márta Borbálával általános iskolai osztálytársak voltunk, aztán Márta Földes László, azaz Hobo felesége lett, én meg postás – mondja, újra nevetve. Aztán újabb zenei sztori: – Még a rádiónál Slamo, azaz Slamovits István, az EDDA gitáros-dalszerzőjét interjúvoltam, aki nagyon érdekes dolgokat mesélt a zenekar első korszakáról élő adásban. Aztán eltelik jó pár év, s egy nap, mint kézbesítő, gyanútlanul baktatok a Deák Ferenc utcában, nézem a következő küldeményt, melyen címzettként Slamo neve szerepel. Mondom, ez biztos csak tévedés. De kiderült, nem, átmenetileg Veszprémben lakott a zenész! Izgalmas véletlen ez is.

S hogy milyen munkát végez a kézbesítő? Külső szemmel azt látja az ember, amit lát, de hihetetlen felelősségteljes munka folyik már reggelente a hivatalban, számtalan könyvelt küldeménnyel bánnak, melyeknek „nyomuk van”. Fontos a napi anyag címhelyek szerinti szortírozása, sorba rendezése, az adminisztráció, a pénzkezelés. – Leginkább annak örülök, hogy ennyi idő alatt minden egyes ügyfelemre emlékszem, nyugdíjasaim hangjai fülemben csengenek. 

 Volt olyan is, hogy pont akkor kanyarodtam be az egyik utcába, amikor egy szerelőaknába belezuhant az ügyfél. Három méter mély aknába, mondom, akár gerinctörés is lehet ebből, így szintén mentőt hívtam, ők meg a tűzoltókat, hogy kiemeljék az illetőt. De nem teljes a történet, ha egy postás kapcsán nem beszélünk a kutyákról. Nos, negyven év alatt kétszer harapott meg kutya, egyszer ugyan láncra, de túlontúl hosszú láncra kötött eb harapott a lábamba. Máskor meg az utcán futtatta gazdája a német juhászt, s amikor az meglátott, már ugrott is, beleharapott a karomba, szerencsére két pulóvert viseltem a postáskabát alatt. No de azt vallom, ez nem az állat hibája, a gazdának kell gondoskodni a megfelelő tartásról. Szerencsére ma már kevésbé jellemzők ezek. Állandó, örök „ellenségünk” viszont az időjárás, nem egyszerű megküzdeni az elemekkel, de a postásruházat szerencsére ma már oly sokféle, hogy ki lehet választani a megfelelőt.

Végül, újra a negyven év kapcsán Feri örömmel mondja, tarsolyából már csak a vezérigazgatói dicséret hiányzik, de ahhoz nyilván valami extra kimagasló teljesítmény kell. Annak viszont örül, hogy sem irodában, sem katedrán nem kell egy helyben ülnie-állnia, a szabadban éli az életét, így haladt előre, de úgy érzi, ehhez az egyénisége is hozzájárult. – Postás voltam, vagyok, talán leszek is még – ez az életem. Ettől vagyok önmagam, annak ellenére, hogy képzettségeim alapján mást is végezhetnék – na de ez egy felelősségteljes, szép és emberközeli munkakör. Ahogy a posta egy kiváló munkahely! – jön az indoklás, s érzem, nem szlogenként, teljesen szívből mondja. 

Legvégül pedig egy slusszpoén. Fentebb említettem, duplán is kollégák vagyunk. Feri esetében a rádióról szóltunk, én meg írom ezt a cikket, a médiavonal egyértelmű. Igen ám, de miután beszélgetünk és elbúcsúzunk, még elmegyek a bankautomatához. Mögöttem egy kedves hölgy rám köszön: – Szia, de rég láttalak! Nem lakunk ám már ott, ahol régen, vidékre költöztünk – mondja. Gondolkodom... aha, beugrik az utca, beugrik a házszám és a név is. Hát igen, Ferivel valaha a postán is kollégák voltunk. Ha csak rövid időre is… szép volt!