Dickens olvasása közben

Keressük a fogódzót, de csak elvétve találjuk, s „lélektől lélekig” ritkán jutunk el. Akkor is kétkedve, görcsösen, félig a már megszerzett barátság, szerelem kötelékének föllazulásától, elvesztésétől. Mondhatnánk: ez a kor tragédiája, s nem múló jelenség, mert beépült velőnkbe, életünk részévé ivódott. Ki közönynek fogalmazza, ki befelé fordulásnak, megint más elidegenedésnek és így tovább.     

De vannak fogódzók, s oly jó azokat megtalálni! Kinek a Szentírás, kinek társa újrafelfedezése, kinek kedvenc állata vagy egy emlékezetes könyv az.

Magam – immár harminchárom éve – Dickens Karácsonyi énekét lapozom fel. Csaknem betéve tudom már veretes sorait (éppúgy, mint az életszemléletemet meghatározó többi íróét, költőét), mégis újként hat rám. És amikor Jacob Marley szelleme megjelenik a vén, házsártos, kapzsi és lelketlen Scrooge előtt, úgy érzem, hozzám is szól. Idézem: „… minden keresztény lélek, amely becsülettel dolgozik a maga kis körében – akármi legyen is az –, túlságosan rövidnek fogja találni halandó életét ahhoz képest, hogy milyen töméntelen lehetőség van benne arra, hogy hasznossá tegye magát!” Erőt ad, s hitet a hitetlen, vad világban és felvillantja előttünk a tett értelmét. Ezek azok a pillanatok, amikor – összegezvén egy lepergett esztendőt – szégyellem magam, mert rádöbbenek vétkes mulasztásaimra. És ugyanakkor kapom a lendületet is, melyet – ha meg-megakaszt is valami –, sokáig megtartok.

Fred, Scrooge unokaöccse ezt mondja: „… úgy gondoltam rá (ti. a karácsonyra), mondom, mint a jó napokra; mint az egyedüli napokra az esztendő hosszú során, amikor minden ember mintha csak közös elhatározással nyíltan kitárná bezárt szívét, és úgy gondolna a nála kisebbekre, mint akik igazán úti társai a sír felé és nem másfajta lények, akik másfelé utaznak.” Dickens itt valami olyat ír, ami mellett könnyen elsiklunk: ugyanabban a hajóban utazunk mindannyian! Ifjak és vének, gazdagok és szegények, egészségesek és betegek. S mégis: évente csak egyszer, karácsonykor lennénk képesek kitárni a „bezárt” szívet? Mi az a titok, mely a zárat nyitja? És mi az, mely őrzi kulcsát?

A második szellem, miután a fokozatosan megtérő Scrooge két rongyos, sovány gyereket „sápadtan visszahőkölve” pillant meg, ezeket mondja: „Az Ember gyerekei (…) És belém kapaszkodnak, hozzám menekülnek a szüleik elől. Ennek a fiúnak a neve: Tudatlanság. Ez a lány a Szükség. Óvakodjál (…) legfőképp ettől a fiútól, mert a homlokára a pusztulást látom felírva – hacsak ki nem törlitek ezt az írást”.

Sebtől, megalázottságtól, jogtól fosztott környezetünkben de nagyon meg kellene hallgatni a jelen karácsonyának szellemét! De bízzunk: ne csak ő láttassa velünk a Pusztulás apokaliptikus képeit! Ha pedig mégiscsak ő lenne erre képes, úgy óhajtom: jelenjen meg szent karácsonyunk éjjelén mindannyiunknak!

Félek, sokunknak mégis találkoznia kell a dermesztően néma harmadik szellemmel, akihez így kiált Scrooge: „– Jobban félek tőled, mint valamennyi kísértettől, akit eddig láttam. De mert tudom, hogy javamat akarod, megérhetem még, hogy más emberré legyek, mint aki voltam…”

Ha pedig ez a megújulni vágyás munkál bennünk, akkor lehet még jövőnk…

Zatkalik András