Karácsony! Szent ünnep, vagy valami más?

Balatonederics Stadler László Dezső plébános vallja, hogy a találkozás azt is jelenti, hogy ki kell mozdulni mindabból, ami körülvett, elszakadni mindattól, ami emberi életünket eddig jellemezte. - Mintegy lelki zarándoklatként el kell hagyni az eddigit, hogy egy új lehetőség, személyes jelenlét létrejöhessen az Isten és köztem.  Két személy találkozása megszakítja a szürke és végelláthatatlan napokat, elfeledteti az emberi élet zakatolását és kiszakít a zűrzavarból. Kilépünk a találkozás örömében egy pusztaságba, ahol nincs gond és fájdalom, valami különös, borzongatóan jó, más érzés fog el bennünket. Az igazi keresztény ember személyében megéli azt az örökös ellentétet, hogy bár nap, mint nap imádsága által kapcsolatban van Istennel, tapasztalata mégis az, hogy belső, szívbéli vágyakozása van arra, hogy a földre szállt, valóságosan megtestesült Istennel egyé váljon. Miközben földhöz kötöttségének szűkösségében visszarántja lelkét a mindennapi mókuskeréknek való kiszolgáltatottsága. Ez a kontraszt, a világi és a nem evilági közti viaskodása az embert helyes önismeretre és világismeretre kell, hogy sarkallja.  Remélve azt, hogy a tusakodásában nincs egyedül, mert az Úr eljött közénk, emberré lett értünk. Kivel szeretnél találkozni, felismered?

 „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” (11,3). Csak a ránk maradt nyilatkozatokból sejthetjük, hogy ki kérdezett többet és ki adott megnyugtatóbb válaszokat.  Annyit mindenesetre mindenki tudott már Jézus és Keresztelő János életében is, hogy nem pusztán két vallásos tudós találkozott és beszélgetett, hanem két próféta. Két, szavaiban és tetteiben próféta módon viselkedő, mai divatos szóval metakommunikáló személy. Őket nem az intellektuális kíváncsiság, hanem a prófétai felelősség hajtotta. Egyikük sem hagyott hátra írott anyagot, mert nem tanításuk megörökítése érdekelte őket, hanem küldetésük teljesítése. Nem pusztán tanítványokat, csodálókat akartak maguk köré gyűjteni, hanem az igazságra éhes embereket akarták közelebb hozni az Isten által megálmodott közösséghez.

Isten üdvözítő terve már mozgásban van, a Megváltás műve már útjára indult.

 A szentírás leírja, hogy az utolsó próféta (Keresztelő János) már nem jövendöl, hanem tényszerűen bejelenti: az Úr, íme, itt áll a kapuban. Az egykor megközelíthetetlenként tisztelt Isten érkezőben van. Kétezer éve, Palesztinában, Júdea pusztájában ez a valóság egészen kézzelfogható volt, köztük volt, jelen volt az Isten. Ma, napjaink világában, ugyanígy kell fogadnunk a Megváltót: itt van velünk az úton, bármikor beléphet életünkbe. Nincs kiút, köztes válasz, igen-igen-nem-nem. Itt már nincs finomkodás: vagy Istennel, vagy nélküle, de közömbös senki sem lehet.

Természetesen ennek a hitigazságnak kettős értelme van. Egyfelől tudjuk, hogy Krisztus egyszer már eljött, egyszer már megszületett Betlehemben, már megváltott minket, már beteljesítette a kereszten az Atya akaratát, már feltámadt a halálból és felment a mennybe – ugyanakkor még nem jött el dicsőségében, még várjuk őt, még készülünk a végső nagy napra. A második Úrjövet még előttünk áll. Múlt és jövő, megvalósult és még megvalósulásra váró kettősségében élünk. Az időkapu, dimenziókapu, ami annyiak fantáziáját mozgatja, talán azért olyan érdekes, mert a múló idő percenként előrelépő óramutatójának fogságában értelmünk nem képes megbírkózni azzal, hogy Isten volt, van és eljövendő. Épp úgy, ahogy a kicsiny, didergő, jászolban fekvő, kiszolgáltatott csecsemő-Jézus és a trónon ülő, uralkodó, ítélő fejedelem-Krisztus a Pantokrator is látszólag ellentmondás, mégis teljességgel igaz és megkérdőjelezhetetlen EGY SZEMÉLY. A Karácsonyi készülődésben átelmélkedett ezen ellentmondás lesz az igazi örömhír. E miatt az ellentmondás miatt nem félünk pusztulástól, ítélettől. Ez az ellentmondás az élet, az egyetlen remény, hisz ez semmi egyebet nem mond, mint azt, hogy az ítélőnk s a szeretettől sugárzó arcú gyermek egy és ugyanazon a személy. Az a gyermek mond majd ítéletet fölöttünk, akit a jászolban feküdni láttunk. Az ítélet nem a távoli, tőlünk idegen és független bíró dacos, kegyetlen szava, hanem a legszeretetteljesebb hang lesz, amelyet ember valaha is hallott. A karácsonyban a várakozás idején ezt a titkot szemléljük, erről elmélkedünk, s ezzel az örömmel készülünk a nagy találkozásra, nem csak az idei Karácsonykor, hanem életünk végén a nagy Karácsony ünnepén is. 

„Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcseit!” – írja Máté evangéliuma. Nincs kibúvó, nincsen senki, aki azt hihetné, ő már megtette a bűnbánatban a magáét. Elrettenteni, megfélemlíteni akar bennünket a Remete próféta?  János apostol első levelében egyértelműen fogalmaz: „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.” (1Jn 4,18). Ne félelemből szeressük az Istent, hanem azért „mert ő előbb szeretett minket” (Jn 4,19).

De van még Adventből született Karácsony, vagy csak imitáció?

Mi, ma élő, régi emlékek ködében vergődő, keresztény emberek hozzászoktunk, hogy az adventi négy készületi hét a jászolban fekvő Kisjézus betlehemi meghittségének hangulatában, légkörében telik, mintegy már elővételezve Karácsonyt. Mézespuszedlik illatában fürödve és ajándékhajszolás közben elterelődik figyelmünk a lényegről.  Ha igazán befogadná értelmünk az egyház által a liturgiába is beemelt szentírási részeket, észrevehetnénk, hogy azok bizony igen kemények. Éppen ezért vélhetően különösképpen is megfontolandók. Azonban, köszönhetően a változó és mindent a pénzben mérő világnak, mindegy, hogy mi az, csak jól nézzen ki, öntsük le cukorsziruppal és nem tűnik fel, hogy már nem Jézus eljövetelére és a vele való találkozásra készülünk. A karácsonyi jelképek pompájával már jó előre feldíszített az életterünk, egybefolyik ádvent és karácsony! Igazi vattacukor és mézes mázas hangulat lesz úrrá rajtunk, és nem akarjuk megérteni, hogy szükségünk van lecsendesedésre, hogy megtaláljuk és elfoglaljuk a helyünket a világban. Ebbe az érzületbe mintegy beleront, betör Keresztelő János, amikor ítéletről, kárhozatról, vészről, tűzről prédikál. Ezáltal nem engedi, hogy legalább mi, kereső keresztények elveszítsük az igazi Karácsony ünnepét. Megakadályoz abban, hogy a mulandó világ javainak túlzott élvezetében elvesszünk és segít, hogy félreismerjük az előttünk álló ünnep igazi jelentőségét. A remete próféta szavai kikerülhetetlenek, s emlékeztetnek bennünket arra, hogy a jászolban fekvő kicsiny Gyermek egyben az életünk végén másodjára is eljövő ítélő, örökké uralkodó Krisztus is. Arra akar tanítani bennünket a prófétai szó, hogy Isten végtelen emberszeretete nem engedi magát pusztán kegyes, jóleső képekbe bezárni. Isten irántunk megmutatott szeretete egyben erő és hatalom is.

Karácsony ennek a mindent megelőző isteni szeretetnek az ünnepe. Az, hogy velünk az Isten, egyben azt is jelenti, hogy előttünk és bennünk az Isten.

Az adventi időben evangéliumok visszatérő gondolata a megtérés. Ez nem más szerény véleményem szerint, mint elhatározás, hogy - a cél érdekében - a jó úton haladunk. Néha persze megállunk, néha letérünk, esetleg eltévedünk, de a cél világos: az út végén találkozni akarunk a Megváltóval az örök boldogságban. A megtérés szerves része az aktív elhatározás, akarat az újrakezdéshez, a helyes úthoz való állandó visszataláláshoz. 

Adventben a Karácsonyt megelőző készületi időben az Úr közelít, ő a főszereplő, életünk részévé kíván lenni. De természetesen fontos a várakozás is, illetve annak milyensége, aktivitása, hogy tudjuk, mit akarunk, és annak érdekében mire is vagyunk hajlandók. János csak a hétköznapokban való korrektséget kéri számon tanítványain, Jézus viszont radikális átalakulást sürget az őt követőktől! 

A kérdés persze ma is aktuális: „Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk?”

Az elbizonytalanodás mindannyiunkban ott van. A megfáradt hitünk holtpontjánál ott toporognak fázósan és ridegen a kételyek: tényleg jól csinálom, valóban az én utam a helyes út, az én Istenem az igazi Isten? Egyáltalán, megéri nekem itt kínlódnom, a bizonytalan jövő miatt? 

Keresztelő János erkölcsi nagyságát a keresztények gyakorta leértékelik, vagy bagatellizálják. Pedig azt tette, mint Náthán próféta tett Dáviddal. Figyelmeztette az uralkodót, neki is be kell tartani a törvényt. Sorsa nem lett olyan szerencsés, mint elődjéé. Őt ezért megölték. Pontosabban nem ezért, hanem egy szemérmetlen fogadalom, egy kicsinyes „szerelmi csapongás” kedvéért. János tragédiája azért nagy, mert halálának közvetlen kiváltó oka nem a prófétai működés, hanem kis stílű, erkölcstelen játék, az a fajta hedonizmus, amire ma is nemet kell mondani. Sokszor figyelem a valóban erkölcsi nagyokat, akik kicsin buknak el! A gonosz nem hagy pátoszt a valós életben, ritka a Hollywoodi végkifejlet. A bukásunk sokszor csak egy hajszálon múlhat, mert a gonosz így akarja az Isten nagy művét nevetségessé tenni. A kérdés persze az, hogy ez valóban ront az Isten által is elismert erkölcsi nagyságon? Nem hinném, az igazi végkifejlet úgyis a mennyek országában történik meg! A sziklaszilárd hit, a tanúságtevő élet mindig is vonzotta az embereket. Ezért mentek a pusztába, mert a városban ilyen embert nem lehetett találni, ilyen beszédet nem lehetett hallani. Ma is utánamennek egy-egy hiteles papnak tanítónak, tanárnak, nevelőnek és ez így is van jól!

Jézus kérdése, burkolt vád: Kimentetek a pusztába, mert érzitek az erkölcsi megújulás szükségességét és csodáljátok, ha valaki képes rá.  A „mihez hasonlítsam Jánost?” után következik a mihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hallják a furulya szót, de nem táncolnak, hallják a sirató éneket és nem gyászolnak, nem süketek, vakok, vagy érzéketlenek, hanem bénák lelkileg. Kimozdíthatatlanok, csak magukkal törődnek. Az eszmék megvalósítására érzéketlen hall a fülével, lát a szemével és mégsem tudja a helyzetet megérteni. Nem dönt és nem is képes áldozatot vállalni. Előttük vonulnak fel az eszmék és az eszmékért meghaló emberek, és mégis közömbösek maradnak. Ennek egy oka van, képtelenek a megtérésre, mert képtelenek maguk a hibáikat beismerni. A közömbösség borzasztó bűn! Könnyebb bevilágítani a sötétséget, és abban előrehaladni, mint tájékozódni a homályban, amit nem világíthat be semmi fény. A bűnbánat hiánya és az emberek közömbössége kérdezteti: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” János után következett Jézus, Jézus után az apostolok, az apostolok után a vértanúk, a vértanúk után a szentek, a szentek után a tanúságtevők. És utána kéne következnünk nekünk, de megtértünk-e? Készülünk-e a találkozásra?

Az Úr, közel már, de én készülök-e, várok-e, hogy valóban létrejöjjön a nagy találkozás?

Áldott Karácsonyt, és valóban tartalmas találkozást kívánok az ünnepekre – mondta Stadler Dezső atya.