Őszintén a globális fenntarthatóságról

A mára országos ismertségre szert tett, súlyos mondanivalója mellett is népszerű kutató elsőként az „igazi” és az alternatív valóság között feszülő ellentmondásra hívta fel az Eötvös Károly Megyei Könyvtár Kisfaludy-termét zsúfolásig megtöltő hallgatóság figyelmét Ábrándos szép napok... című előadásának felütéseként. Nevezetesen, hogy a problémák a tényleges valóságban születnek, amelyekre az alternatív valóságot a tömegeknek legyártó nagyvállalatok és politika, valamint az ezekhez kötődő média kínálnak hangzatos, mindenki által befogadható, ám a gyakorlatban lényegében megvalósíthatatlan megoldásokat. 

Gelencsér András sorra is vette a manapság leggyakrabban előkerülő toposzokat. Például a drasztikus szén-dioxid-kibocsátást célként kitűző dekarbonizációt, amelyet az úgynevezett zöld átállás szinonimájaként szokás alkalmazni. Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy – bár kétségkívül üvegházhatású gáz – a szén-dioxid az éghajlat-módosító légköri alkotóknak csak mintegy 20 százalékát adja. Vagyis pusztán ennek a visszaszorításával aligha érhető el érdemleges eredmény. Nem beszélve arról, hogy a 30 millió négyzetkilométernyi permafroszt (legalább két éven át fagyott állapotú talaj – a szerk.) olvadásából kifolyólag egy esztendő alatt 500 millió tonnányi szén-dioxid-egyenértékű üvegházhatású gáz szabadul fel. Ahogy Gelencsér András fogalmaz: kikerült a kezünkből a gyeplő. Amúgy sem nagyon vitézkedünk a szén-dioxid-kibocsátás visszaszorítása terén, hiszen a fosszilis energiahordozók – amelyek részesedése a teljes energiafelhasználásból körülbelül 82 százalék – elégetése miatt 2022-ben globálisan 0,9 százalékkal nőtt a kibocsátás az előző évihez képest.

Természetesen nem maradhattak ki a sorból az akkumulátorok sem. Újabb számok jelentek meg a kivetítőn: 1859-ben, feltalálása idején a savas akkumulátor fajlagos energiasűrűsége kilogrammonként 40 wattóra (Wh) körül mozgott, míg a ma, 2024-ben gyártott, korszerűnek tartott lítium-ion akkumulátorok nagyjából 200 wattórát „tudnak”. Gelencsér András szerint erre a bő másfél évszázad alatt végbement fejlődésre azért bajosan alkalmazható a „forradalmi” jelző. Főleg annak tükrében, hogy a benzinnél és a gázolajnál ez az érték megközelíti, de akár el is éri a 10 000-et. Bár valószínűleg kevesen voltak a teremben, akik komoly bizalmat helyeztek a nemrégiben bombasztikus újdonságként tálalt, töltést soha nem igénylő, örök vagy nukleáris akkumulátorba, a tények hallatán egészen biztosan lehűlt a lelkesedésük. Legalább az, ha már maga az akkumulátor ezt nem teszi meg, mert a jelentős hőtermeléssel járó radioaktív bomlás nem szabályozható. Tömeges sugárszennyezéstől viszont nem kell tartanunk, mivel mind ez idáig csak egy 100 mikrowattos, 0,1 Wh/kg energiasűrűségű akkumulátorral álltak elő a mérnökök.

Ha nem jó az akkumulátor, akkor majd a hidrogén-üzemanyagcella. Gelencsér András vonatkozó diája több mint kijózanító hatású. Noha a hidrogén a világegyetem leggyakoribb eleme, önállóan, H2 molekulaként gyakorlatilag nincs jelen. Ezért vízbontással (hidrolízissel) állítják elő, amely művelethez elektromos áramot használnak. 100 egységnyi áramból a végén csak 30 egységnyi „vehető ki”, mert a hidrolízis, illetve a roppant energiaigényes tárolás felemészti a többi 70 százalékot. Nyilván az sem mindegy, hogy az áram milyen energiaforrásból származik – hogy nem annyira megújulóból, az biztos, tekintve, hogy 100 millió tonna előállított hidrogénnek csupán a 0,1 százaléka „zöld”. 

Időről időre előkerül a tömegtájékoztatásban a fúziós reaktor, amelyből az elsőt úgy 2050 táján helyezik majd üzembe – ha minden jól megy. Gelencsér András már az alapkoncepciót is problémásnak látja, ugyanis a fúzióhoz szükséges, trícium nevű, radioaktív hidrogénizotópból egy adott pillanatban csekély 25 kilogramm van a Földön, ehhez mérten a reaktor évi szinten 150 kilogrammot igényelne. De még ha lesz is elég trícium, a reaktort 3-4 évente teljesen újjá kell építeni, ami nem csoda a 150 millió (!) Celsius-fokos üzemi hőmérséklet fényében.

Szó volt az energia- és nyersanyagválság egyik lehetséges megoldásaként emlegetett űrbányászatról is. Nagy ívű elképzelések voltak és vannak, de ma a holdszondák célba juttatása is többször jár kudarccal, mint sikerrel. Ha valahogyan meg is valósulna az űrbányászat, akkor se lennénk sokkal előrébb, mert irgalmatlan mennyiségű üzemanyaggal hozhatnánk le viszonylag kevés ásványi anyagot.

Jó, de mégis mi a megoldás? A tudatos visszafejlődést felvető hallgatói kérdésre-felvetésre válaszolva az akadémikus rámutatott: a mai ember nem akar, de nem is tud visszamenni dédnagyszülei korába. Kisebb, elsősorban falusi közösségekben talán menne is az önfenntartás, ám a Föld 8 milliárdos népességének jó 60 százaléka városokban, nemritkán több tízmilliós megapoliszokban él. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy mennyire fontos az egyéni környezettudatosság. Ettől persze vitathatatlan tény, hogy egy összenyitott világban az éghajlatváltozás és az egyéb környezeti gondok kapcsán felvetődő kérdésekre csakis univerzális válasz adható. Ehhez nem úszható meg a valósággal való őszinte szembenézés. Ha ez megtörténik, van esély arra, hogy elinduljunk a jó irányba. Némi derűlátásra ad okot továbbá, hogy a politika hozzáállása is kezd változni.

Ha pusztán az előadáson elhangzott tényeket nézzük, az tűnhetne logikusnak, hogy leforrázva kullogtunk haza. Hogy nem így történt, részben Gelencsér András élvezetes, sok humorral átszőtt előadói stílusának, részben pedig annak köszönhető, hogy elmondása alapján a fiatalság körében hatalmas az érdeklődés a téma iránt. Példaként említette a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban az intézmény félezer tanulójának megtartott előadását, amely után valósággal záporoztak a kérdések, az ötletek. De máshol is hasonlók a tapasztalatai. Tehát a fiatalságot igenis érdekli a világ jövője. Elvégre az egyben az ő jövője is.