Kanyár Erika: Távozóban

Várt, csak várt és várt. Fia megígérte, hogy autóval végigjárják szülőfaluját, élete egykori színterét. Az érkező a távoli német földről – talán egykori őseik földje is ez volt – indult. Nemrég jött a telefonüzenet, ne izguljon, késni fog, mert a Nyugatról a déli országokba igyekvő vendégmunkások miatt torlódás van a határon.

A várakozás lassítja az idő folyását, a percek is óráknak tűnnek. Szöszmötölt, tett-vett, bekapcsolta, majd kikapcsolta a televíziót, türelmetlenül forgatta a rádió gombját, kinyitotta, majd becsukta a könyvet, de hiába olvasott, figyelni nem tudott. Majd az újságot kezdte el lapozgatni, ám csak a vastagon kiáltó, nagybetűs címekhez volt türelme. Talán el is szunyókált egy kicsit. Hirtelen felriadt a csengő berregésére.

- Édesapám, félelmetes ez az augusztusi hőség! Talán nem szerencsés ilyenkor kimozdulni a lakásból! Ő azonban hajthatatlan. Ki tudja lesz-e még lehetősége végigjárni gyermekkora színhelyeit? A napok gyorsan peregnek, lehet, hogy már megindult a visszaszámlálás.

Az autó kiszabadulva a városi forgatagból, a település felé robogott az utat szegélyező nyárfasorban. Már látni lehet a falu képét meghatározó, egymással vetélkedő két templomtornyot, amely utal a két vallási felekezetre, a katolikusra és a reformátusra. A  helységet átszelő főútról közelítik meg a domb tövében  elterülő temetőt. Kiszállva szemei végigpásztázták a Bakony hegykoszorúját, amely északról határolja a falut. Amikor gyermekként itt szaladgáltak a temető kerítése mellett, még idáig nyújtózott az erdőrengeteg. A civilizáció „áldásaként” kilométerekre vissza- és beljebb húzódott az erdő. De feltörte kezét-lábát hajdan a bakonyi erőirtás!

Mit is keresek 95 évesen az életben? – gondolta. Nyilván itt felejtett a Jóisten. Ki gondol ma már velem? Csak a sírok köszönnek rám. Fülében visszhangzott egy pillanatra a Kálvária-dombi gyermekkori csivitelés a kis Annával, későbbi szerelmével – az elsővel -, akit messzire sodort a sors, és sohasem lehettek egymáséi.  Hét évtized után újra egymásra találtak. Néhány megsárgult fénykép, levél és telefon, meg az emlékek idézése jutott még kettejüknek. Miután elveszítette ifjúsága utolsó tanúját, Annát, legszívesebben ő is itt hagyta volna az árnyékvilágot! Második felesége – akivel többet élt, mint gyermekei édesanyjával -, még élő fia és lánya – akik biztatták, meg kell érnie a százat -, s az unokái kötötték egyre lazulóbb aranyfonállal az élethez. A tündéri dédunokák születése inkább a váltásra figyelmezteti az embert – gondolta.   

Döbbenten csodálkozott rá a falusi temető gyönyörű sírkőkiállítására. Drága márványlapok aranybetűi hivalkodóan hirdetik a volt emberek életét. Böngészi a sírfeliratokat, és látja, sok ember még az ő életének felét sem érte meg. Ez hát a sors, netán a fátum! A legsokkolóbb, a halálnemek közül talán a baleset, hiszen búcsút inteni sincs idő egymásnak. Infarktus, rák és még mennyi újabb sok betegség tizedeli a népességet.  

Korunk embere nem az élet természetes részeként, hanem mint kívülről rácsapó, az életétől független, elfogadhatatlan eseményt éli meg a halált. Bizonyára, ha a mai emberek nem harcolnának ellene kétségbe esetten  - orvostól orvoshoz futva, kórházból kórházba járva -, hanem elfogadnák, hogy kinek előbb, kinek utóbb fel kell ülnie Szent Mihály lovára, békésebb lenne az elmenetel. Persze könnyű ezt gondolni, mily nehéz elfogadni! Bizonyára megbékéltebben tűnnének tova sokan, ha felvennék az utolsó kenetet, amelyre hitetlen világunkban már oly kevesen tartanak igényt.  

Van valami rideg és embertelen ezekben a gazdag, márványköves temetőkben – állapította meg rezignáltan. Lehet-e egyébként melengető és humánus az elmúlás, a temető?  Hiába hirdetik a drága és fényes márványlapok aranybetűi a soha nem múló feledést. A végső távozó, soha sehol semmikor sem kopogtat újra a földi ajtón. A fájdalom kristálytömbjei előbb-utóbb a lélek mélyére süllyednek – s bár sokszor mázsás súllyal nehezednek a létezésre -,  a fakuló emlék a változtathatatlan tudomásulvételébe, szelíd belenyugvásba torkoll. Könny csordult a szeméből. Az elmúlt másfél évtizedben neki is el kellett hantolnia első feleségén kívül – ötvenes éveik közepén járó  - fiát és lányát, sőt a végzetes baleset miatt életét alig elkezdő unokáját.

Közben az ősök mohos sírköveihez értek.  Ez édesapja, édesanyja sírja. Ők embertelen küszködéssel hét gyermeket neveltek fel, és hármat temettek el. Lám, itt pihen a három kis angyal!  Épphogy csak pillantást vetettek a világra, s már búcsúztatni kellett őket a szép pici fehér koporsóban. Lassan ők is százévesek lennének!  Ott a többi testvére sírja. Bár fiatalabbak voltak nála, mindegyiket túlélte. S itt a lánya és a felesége végső nyughelye. Feleségéé, akinek életét felőrölte a mostoha gyermekkor, a nélkülözés, a betegség, s mire egyenesbe jöttek volna a gyermekek kirepülése után, elvált tőle.

Önkéntelenül az üres parcellákon nyugodott meg a pillantása. Az idegen göcseji dombok helyett – ahová a sors spóraként repítette a válása után – talán itt kellene nyugodnia szerettei, apja-anyja mellett, vagy nemrég eltemetett testvére, és az alig élt három kis angyal között. De elhessegette az elsuhanó képet! Az útitársával  nagyokat hallgattak.  A fia nyilván tisztában van vele, hogy a múlt ködbe vesző tájain barangol, s a homályos jövőn borong. Már a Templom utcán araszolt lassan az autó. Sok az új ház, már nagyobb a jómód, mint egykor! – gondolta.  Kiszállva az autóból leereszkedtek a templomdombról, s elérték a kicsi, tornácos, egykor zsupfedeles – ma már felújított –  házikót, a szülőházát.

A környék, a ház azonban idegen. Bár a homlokzatot meghagyták, amelyen az egykori építés dátuma, 1896 díszelgett, emlékeztetve a ház születésére. Ez egybeesett ama nevezetes évfordulóval, amikor az  ország millenniumát ünnepelte a hajdani időket idézve, amikor a magyarság megvetette a lábát a Kárpát-medencében, hirdetve a paraszti őserő nemzetmegtartó erejét. Az egykor vidáman csobogó folyócskában, a Sédben már csak erecskékben csordogál a víz. Az udvar rideg és üres, hiányzik a szeretett hatalmas, terebélyes diófa. Kivágták. Bizonyára elszáradt! Talán a fa is érezte, hogy az utódoknak korántsem jelent annyit, mint a fa ültetőinek, s a vasárnaponként egykor körülötte hűsölő, társalgó egykori nagycsaládnak. A háznak az ablakai már nem bámulnak olyan vaksin a külvilágra, mint régen. Belépve sem a régi bensőséges meleg, megszokott homály fogadja, hiányzik a kemence a padkával. Az unokahúg, aki a házat örökölte, tüsténkedik körülötte. Fia az udvaron kóborol, ő pedig szemét lehunyva belesüpped a szép tisztaszobában a nagy fotelba.

Hiába szólongatják. Már nem akarja – vagy talán nem is tudja – kinyitni a szemét…