Mintha nekem is intett volna Dés a koncert végén

Kapolccsal vigyázni kell, mert függőséget okoz, mint az első szerelem. A völgynek van valami „ott tartó”, „ott akarsz lenni” ereje. Mindenütt megállunk nézelődni, jelzem is a többieknek, hogy „na, arra sem fogunk odaérni emberek…” „Nem baj, nem azért jöttünk!”, a válasz. Igen, valahol ebben van az okosság. A programok fontosak, és nagyon jók, sőt, mégis nyugodtan hömpölyög a tömeg, mint egy mediterrán nagyváros legtutibb negyedében. Béke, nyugalom. Mindenki iszogat, még sem látni ittas embereket, ám vidámság lengi be a helyet.

A völgylakók mintha az egykori Szigetet keresnék. A legelsőket, a régit. Persze ezt a fesztivált is átszövi az üzlet, hiszen a kitűnőbbnél kitűnőbb étel- és italárusok sem jótékonykodnak, kőkemény pénzkeresés ez, ám mégsem olyan zavaró, mint mondjuk egy arctalan pláza a sok pózzal. Mindenki jó fej, laza. A biztonságiak is kedvesek, profin teszik a dolgukat, nem akarnak főszereplők lenni, mint oly sok helyen, már-már észrevétlenül ellenőrzik a belépési jogosultságokat.

A Pasóról lecsúszva – csak én vagyok a csapatban skarajongó –, ám annál nagyobb reménnyel megyünk a Panoráma színpad felé. Bánatunkra ez a koncert is lassan a végéhez közeledik, Básti Juliból sajnos néhány sort és hangot élvezhettünk. Mielőtt sörbe fojtanánk a bánatunkat, Dés László leül a hangszerhez és a közönség nekikezd: „Nagy a világ, az égig ér, de van ez a föld, ami kezünkbe fér. Itt nevet a nap sugara ránk, rajzol egy pályát a deszkapalánk.” És, akkor, ott azt mondom: ha csak ennyit kapok az idei Művészetek Völgyében, akkor is megérte. Valami csoda lengi be a helyet, mindenki énekel, többen sírnak. Mondom, csoda. „És a tél, és a nyár, és a fák, az akác, és a kert, és a ház, és a házból a srác, te meg én, ugye szép…” Dés meghajol, kiint a végén: Olyan, mintha nekem is.

Mi megyünk a nem tudom melyik játszóhelyre. Egy jó barát zenekara a színpadon. Nekem a dobos pontossága tetszik leginkább, és a szájharmonikás srác, aki egyszerre néző, de ha úgy alakul táncol is. Parádés.

A másnap egy kicsit rövidre sikerül, az időjárás feloldja az esti kérdőjeleket. Novák Péter koncertje után Fehérvári János Tibor retró boltját vesszük célba. Ha valaki nem emlékszik, vagy nem élt és kíváncsi, hogy mi vett körbe minket a 20. század második felében, nézzen be ebbe a múzeumba. Elsétálunk a divattervező, Náray Tamás előadására is. Ugyan magamtól nem mentem volna el a külföldön élő művész mondandóját meghallgatni, de a többiek meggyőztek, nézzünk be. Keveset hallottam a nagy tömegben, lévén oldalt álltunk, ám aki értette mit mond, úgy nyilatkozott, hogy „tök jókat…” Végre leülünk egy kicsit, a Folk udvar a bázis, egy roma zenekart várunk, akik derekasan beállnak, és… És elkezdődik az égszakadás, földindulás.

A közönség azt énekli a szakadó esőben, hogy „én ülök a szeretőm ölibe, te meg babám elmehetsz a fenébe”. Mi, ha nem is oda, de hazaindulunk a zivatarban.