Az esetlegesség rétegei

Október 23.

Nekem gyerekkorom óta ünnep. Olyan családban nőttem fel, ahol reggeltől estig recsegett a Szabad Európa. Kamaszkori hősöm Mick Jagger mellett Mansfeld Péter volt, na és persze Wittner Mária. Már a kétezres éveket tapostuk, amikor bemutattak neki. Nem cseréltem volna el a pillanatot Jaggerre sem. Az, hogy az iskolai történelemórákon homlokegyenest mást hallottam a „sajnálatos” októberi eseményekről, nem okozott különösebb törést. Tudtam, hogy a rezsim hazudik és passz. Az már jóval nagyobb galibát okozott a fejemben, hogy a kedves magyar nép egyszer csak visszaválasztotta Horn Gyulát a hatalomba. Meg is fordult a fejemben, hogy ha eddig kalandvágyból itthon maradtam, akkor most (akkor) kellene lelépni.

No de ez itten a haza, a holdfényes májusok, muskátlis ablakok, ott, ahol él anyám, meg ilyenek. Kibekkeltük azt is, meg 2006-ot is. Illetve akkor nem is annyira bekkeltünk, mint inkább tolódtunk – mint a Mezőkövesd védelme – a könnygáz elől. Mert néha könnygázra fakad az ember a Blahán. Ezen a napon, 2021-ben ötvenhatos fotográfiákat nézegetek emlékezés gyanánt. Ismerteket és kevésbé ismerteket. Kiscsajok géppisztollyal. Dióverővel, ahogy a dobtárast „becézték”. Szép, törékeny harcosok. Ha még élnek egyáltalán, ma már dédnagymamák. Az egyik fotón hatalmas tűzfal, fenn a magasban felirat (graffiti, ugye), ruszkik haza. Felismerem a helyszínt, Budapest, Kálvin tér. Jó hosszú nyelű pemzlije lehetett az „elkövetőnek”, azaz a művésznek. A szöveget Kádárék lemeszeltették, aztán Lottó Ottó figurája került a helyére, majd tinédzserkorunk egyik bálványa, Pataki Ági és a Fabulon, a bőre őre. Egy másik ikonikus helyszínre, a Széna térre pedig pláza, mindjárt kettő. Íme az én huszadik századom.

Október 25.

Még fényképek. Ez az év a világ számtalan baja mellett nekem Pilinszkyről szól. Száz éve született. Az Irodalmi Magazin emlékszámában többek között a költő fekete-fehér fényképfelvételei is láthatók, amelyeket 1972-ben készített barátnőjéről, Jutta Scherrerről az óbudai Tábor-hegyen és még a kertről. Spontaneitás és intimitás. Technikailag van itt minden, alul- és túlexponálás, de ez teljesen érdektelen. A képekből árad valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Vagy csak belemagyarázom. És teljesen érdektelenek lennének, ha nem tudnánk, ki is a fotós. Ez mocorog bennem akkor is, amikor Budapest felé autózom, hogy megnézzem Az esetlegesség rétegei – Pilinszky János fényképei című kiállítást a Műcsarnokban.

Aztán ez hamar elmúlik. Inkább Tarkovszkij filmjei jutnak eszembe a képekről, ki tudja, miért. A fotók a hatvanas években készültek, Pilinszky utazásai alatt. A költő a Harmadnapon megjelenése után a színház, a zene, a filozófia és a film felé fordul, és fényképezőgépet ragad. Varsó, London, Dalmácia. Újabb kísérletek a világ peremére szorult dolgok és lények beemelésére a világ szívébe. Egy hajóút, alvó emberekkel, apácák, katedrális, Jutta Scherrer, egy sorozat londoni fiatalokról. Utóbbiak mintha Antonioni Nagyításából kerültek volna elő, a színes ruhák szinte átütnek a fekete-fehér képeken, a Beatles Bors őrmestere lemezborítójának hangulatát is felidézve.

Pilinszky remekül látott, jobban, mint egy átlagos turista. És persze nem volt mobiltelefonja. Érzékenysége annál inkább. Fényérzékenysége, ár­nyékokkal és árnyalatokkal. Az esetlegesség rétegei kamarakiállítás. Jó a címe és jó az egész. Pilinszkyről készült fotók az ablakokon, átsejlik rajtuk a Hősök tere.

Október 27.

Chopint hallgatok. Eszembe jut a szíve. Az egyik első lengyelországi utazásom (egy időben kék útlevél híján szinte hazajártam oda, egy kissé szabadabb levegőt szippantani), Varsó, Szent Kereszt-templom. Ott van az a szív, a tartóoszlopban. Testének többi része pedig Párizsban, a Père-­Lachaise temetőben, nem messze Jim Morrisontól, ez is eszembe jutott, ahogy ott üldögéltem, zsebemben a kék útlevéllel. A szívnek aztán kalandos útja volt, az 1944-es varsói felkelés idején például egy SS-tiszthez került, aki a zeneszerző nagy rajongójaként gondosan megőrizte, és a háború végén visszajuttatta a templomnak. Na de erre az egészre azért kerülhetett sor, mert Chopin betegesen rettegett attól, hogy élve temetik el, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy halála után felboncolják. Így aztán akaratának megfelelően a szívét eltávolították, és nem máshol helyezték el, mint egy konyakosüvegben.

Egyébként meg etűdöket hallgatok a kertben, mint egy Mihalkov, szám szerint tizenkettőt, valamint négy scherzót, a káprázatos Beatrice Rana előadásában, de erről legközelebb bővebben. Így telik az idő. Az első szótól az utolsó szóig lírai idő – ahogy Pilinszky írja –, akár egy Chopin-szonátáé, tehát nem is létezik.