A veréb

Január 31.

Vajon hallgatják-e még Edith Piaf dalait a Montmartre-on? Na jó, ne kergessük a nyomtalanul eltűnt romantikát mindenféle legendás városrészekben, de akkor, mondjuk, bárhol Párizsban, vagy Franciaországban? Gyanítom, hogy egyre kevesebben, mert nemcsak az idő tűnt el valahol a Saint Denis utca végén, és nem pont úgy, ahogyan arra Marcel Proust emlékezett, midőn szájához emelte az általa világhírűvé tett süteményt, hanem az egész ország gyökeresen megváltozott. Új idők, új dalok, új undokok, új hordák. Pedig Piaf nem csupán zenetörténeti szempontból érdekes, nélküle egyszerűen nem érthető a francia könnyűzene. És nem csak a sanzon, de a komplett popzene sem, Zazig bezárólag. 

Na és az élete. Az meg olyan volt, mint egy Boris Vian-regény, tragédiába hajló, könnyfakasztó abszurd. Csak néhány szemelvény, epizód, a teljességre törekvés legcsekélyebb igénye nélkül. Édith Giovanna Gassion Párizsban született 1915-ben. Édesanyja bárénekesnő, aki a gyermek születése után nem sokkal Isztambulba ment dolgozni, ezért Édithet rábízta az anyjára, ahonnan hamarosan az apai nagymamához került, aki egy bordélyházat vezetett Normandiában, majd az édesapja következett, aki cirkuszi artistaként kereste a soványka betevőt. Később együtt munkálkodtak utcai mutatványosként, a papa volt a kígyóember, a produkció végén Édith énekelt. Négyéves korában megvakult, látását hétévesen nyerte vissza, saját bevallása szerint a Lisieux-i Szent Terézhez intézett fohászok és a szent sírjához tett zarándoklatnak köszönhetően. Ez eddig ugye Chaplin, Rejtő Jenő és Fellini. Tizenhét éves, amikor megszületik első gyermeke, az apa tizennyolc. A kislány kétévesen meghalt. Az utcán énekel, amikor felfigyel rá egy kávéház-tulajdonos és kabaréigazgató, bizonyos Louis Leplée, ő adja neki a Piaf nevet. Ami a francia szlengben verebet jelent, és mivel Édith 142 cm magas és 40 kiló volt, ez telitalálatnak bizonyult. Húszesztendős, amikor először áll igazi színpadon. Jelmeze egy maga kötötte pulóver, aminek egyik ujja nem készült el időre, ezért egy fehér selyemkendővel pótolta. 1936-ban Leplée-t meggyilkolták, és Édith lett az egyik gyanúsított. Az újabb utcai rémálomtól Raymond Asso költő mentette meg, aki aztán a mentora lett. 1940, egy újabb nagy találkozás. Jean Cocteau. A ,,rettenetes gyerekek” barátsága a sírig tart, szó szerint. Ugyanebben az évben a németek bevonulnak Párizsba. Piaf gálaestet szervez a hadiárvák megsegítésére, a nézők bundáit és ékszereit elárverezik. Folyamatosan segíti zsidó származású kollégáit, ennek ellenére 1944-ben kollaborációval vádolják egy berlini útja miatt. 1947-ben viszont már világsztár, és férjhez megy Marcel Cerdan világbajnok bokszolóhoz. Kezdenének rendbe jönni a dolgok, ám két évvel később Cerdan repülőszerencsétlenség áldozata lesz. A tragédiát – amennyiben ez egyáltalán lehetséges – tovább súlyosbítja, hogy Piaf kérte a férjét, hogy ne hajóval, hanem repülőgéppel utazzon hozzá New Yorkba, mert nagyon hiányzik neki. Rákap az alkoholra és a morfiumra, autóbaleset éri. 1952-ben újra férjhez megy, ezúttal Jacques Pills sanzonénekeshez, az esküvői tanúja Marlene Dietrich. Válás négy évvel később. Egészségi állapota rohamosan romlik, többször összeesik a színpadon. Rák, áttétes. 1962. Már nagyon beteg, amikor férjhez megy a nála húsz évvel fiatalabb Théo Sarapo énekeshez. 1963-ban a Riviérára, Grasse-ba költözik, ott hunyt el október 10-én. Éjszaka Sarapo és barátai titokban Párizsba szállították a holttestét, és reggel adtak ki egy közleményt, amelyben az állt, hogy szülővárosában halt meg, ugyanazon a napon, amikor Jean Cocteau. És bár hívő katolikus volt, ,,bűnös életvitele” miatt megtagadták tőle az egyházi temetést és a gyászmisét. A párizsiak viszont negyvenezren kísérték utolsó útjára, a város teljesen leállt.

Bő harminc évvel ezelőtt jártam a sírjánál, a Pére-Lachaise-ben. Tulajdonképpen Jim Morrisonét kerestem, de így lett kerek a kegyeleti séta. Piaf egy csoda volt, egy valódi tragikus hősnő, istenáldotta tehetség, ikon és szimbólum. Bizonyára nem bánt meg semmit sem. És alighanem a francia ,,néplélek” szerves része, még ha a nép már kissé átrendeződött a huszonegyedik századra, talán lélekben is. Nemrég megjelent egy dupla Best of cd La vie en rose címmel. A legnagyobb slágerek persze, amelyeket néhány évtizeddel ezelőtt még minden párizsi utcasarkon fütyültek az emberek. A második lemez talán még érdekesebb. Egy 1956-os koncertfelvétel. Reveláció.