Ezrek tapsoltak a Veszprémi Haladás-Petőfi SC csapatának

A Veszprémi Haladás-Petőfi SC rövid idő alatt a megyeszékhely reprezentatív klubja lett. Ők voltak a „zsíros kenyeresek”, akik akkortájt csupán sportszeretetből futballoztak. Éppen hat évtizede nyerték meg a megyei bajnokságot, majd azzal a lendülettel az NB II-be is feljutottak. Rangadóikon ezrek szurkoltak, s noha gyakran győztek, a prémiumuk általában menzai repeta volt. Többen az élvonalban is megállták volna a helyüket, ám ha pluszbevételre vágytak – vagy szórakozni akartak –, az egyetem alapításának idején elmentek vagont rakni.

Megyénk a második világháború után a hazai vegyipar kiemelt területe, míg az egyetemi központtá vált királynék városa a nehézvegyipari mérnökképzés és tudományos kutatás fellegvára lett. A hallgatók először Műegyetem néven fociztak, majd megalakult a Lombik SE, amely megkapta a Füredi úti MOVE-pályát és a Lenin ligeti tenisztelepet. Egy későbbi összevonást követően jött létre a 15 szakosztályt tömörítő Veszprémi Haladás SK. A sportköri tagok a játékukkal, a magatartásukkal mindenütt elismerést vívtak ki, a helyi sportéletbe mégis nehezen illeszkedtek be, az itteni Vasutas és Vasas eleinte furcsán nézett rájuk. A Haladás és a szintén helyi Petőfi 1958-ban fuzionált, a „frigyükből született” Haladás-Petőfi SC arra volt hivatva, hogy a város és az egyetem sportéletét magasabb szintre emelje, a tömeg- és versenysportot megszilárdítsa. A klub kilépett a korábbi elszigeteltségéből. 

Az akkor 18 ezer lelket számláló Veszprémben a labdarúgók örvendtek a legnagyobb népszerűségnek, s már az Aranycsapat gerjesztette országos „futbólia” idején is jó eredményeket értek el. A jogelőd Haladás 1954-ben az akkor bombaerős megyei ligában csak gólaránnyal lett második, egy év múlva megnyerte a sorozatot, igaz, az osztályozón elbukott, aztán 1956-ban jegyet váltott az NB II-be. A záró fordulóban a balatonfűzfőiek ellen diadalmaskodtak, az ütközetet öt és fél ezren izgulták végig. A magasabb osztályba csak átszállójegyet váltó társaságot azonban a nagyobb klubok szétszedték. Olyan kitűnőségek távoztak tőlük, mint a labdával bámulatosan bánó Magasházi József, aki az NB I-es dunaújvárosiak invitálását fogadta el, vagy az egyetemet az akkori legmagasabb ösztöndíjjal elvégző Wilverger Ferenc, aki egyetlen iskolában sem kapott ötösnél rosszabb érdemjegyet. Schlőgl Ede az ugyancsak élvonalbeli győriekhez ment, Palotás Imre a nagy rivális Vasas TC-hez, megint mások pedig elhagyták az országot vagy szegre akasztották a csukájukat. 

Az NB III-tól is elköszönő együttes 1959-től újra a megyei bajnokságban vitézkedett, ahol két év múlva megint első lett. Az intézmény új hallgatóiból – akik másutt komoly utánpótláskörökben pallérozódtak – elkezdtek kialakítani egy fiatal csapatot. A honi egyetemi és főiskolai bajnokságot többször elhódító gárdát Somlai Rezső, Hőgyészi János, Kocsis Rudolf és Lyka Antal is dirigálta edzőként, ám a legnagyobb formátumú trénerük Kalocsay Aba volt, aki Harmath Jenő szakosztályvezetővel sokat tett azért, hogy a műhely hozzájárulhasson az egyetem és a város kapcsolatának elmélyítéséhez. A megyei bajnokság hatvan évvel ezelőtti megnyerése után másodikok lettek az NB III-ban, és újra felkerültek az NB II-be. Abban az időben vették birtokba az új városi-egyetemi stadiont is. Aztán 1966-ban a pártbizottsági és tanácsi vezetők úgy döntöttek, hogy a klubot a következő évtől Veszprémi Vegyész SC néven működtetik tovább.

– Más volt akkoriban a sport szeretete és tisztelete – jegyezte meg Heil Bálint, aki előbb jobbszélsője, majd sérülése után balhátvédje lett a Haladás-Petőfi SC-nek. A fürge lábú, jól cselező játékos egyébiránt 1954. július 4-én került a csapathoz, azon a napon, mikor Puskás Öcsiék elvesztették a berni vb-döntőt. Lapunk a veszprémi egyetem volt rektorával idézte fel a régi idők eseményeit. – A mai fiatalok aligha szeretik úgy a focit, mint mi. Fiatalon reggeltől estig rúgtuk a labdát, így a kluboknak volt hát miből meríteniük. A sport összetartásra és közösségi életre nevelt bennünket. A labdarúgókra felnéztek, a hallgatók körében mi is népszerűek voltunk. Az egyetemen értékes és aktív emberek közé kerültem. Mindennapjaink az egyetemi élethez igazodtak, a sport is kiszolgálója volt, noha akkoriban kezdett közüggyé válni. Nem voltak nagy igényeink, ráadásul a kevés szóból is értettünk. Fegyelmezetten éltünk és a sport mellett a tanulmányainkat sem hanyagoltuk el. Az átlagunk rendszerint jobb volt a többiekénél, de mi az edzéseinket is az iskolai elfoglaltságainkhoz igazítottuk. Más volt akkor a fegyelem, ha azt mondták, hogy tízkor takarodó van, az úgy is volt. Indokolatlanul tréningekről sem hiányoztunk. Küzdöttünk és folyton bizonyítani akartunk. Erős egységet alkottunk, de akadtak közöttünk kivételes képességű spílerek is. A középcsatár Horváth Arisztid két méterre nőtt, a lába ugyanakkor 37-es volt, mégis ontotta a gólokat. A szintén elöl „kalandozó” Korcsog András a klub NB I-es kézi- és röplabdacsapatában is helyet követelt magának. Kötődtünk a városhoz, nemcsak itt sportoltunk, hanem a tanulmányaink, majd a munkahelyünk is ide kötött bennünket. Akik eligazoltak tőlünk, hamar rájöttek, hogy a veszprémi lelkületre és baráti környezetre sehol másutt nem lelnek – árulta el Heil Bálint.

A többek között a Fajd testvérekkel, Győri Pállal, Kovács Miklóssal, Nyulász Istvánnal, Tóth Bélával és Lakinger Lajossal büszkélkedő alakulat meccsein gyakran több ezer szurkoló volt jelen, de ezen senki sem kapta fel a fejét, mert akkoriban emlékezetes csaták zajlottak mifelénk. Az ő fellépéseik is ünnepnek számítottak. A Haladás–Vasas összecsapásokon a két drukkerhad rendre nagy hangpárbajt vívott egymással. A Vasas sportolóival amúgy csak a pályán voltak riválisok, a magánéletben tisztelték egymást, jórészt baráti volt a kapcsolatuk. A tanulás, a gyakorlások és a bajnokik mellett szórakozni is szerettek, amire ritkán volt pénzük. Ilyenkor előfordult, hogy a Vasas-játékosokkal összefogtak, és éjszakai vagonrakodással kerestek pénzt. Ez kiváltképp az '50-es évek elején fordult elő.

A klub vékonydongájú labdarúgóit először az ellenfelek hívei nevezték el „zsíros kenyereseknek”, utalva szegénységükre és soványságukra. Az elnevezés aztán rajta maradt – a kapussal, két bekkel, egy középhátvéddel, két fedezettel és öt csatárral felálló – csapaton, de már nem bántóan. Esetükben nem beszélhetünk győzelmi prémiumokról, az csupán pletykák szüleménye, hogy pontonként ötven forintot kaptak, de ha nyertek, repetázhattak a menzán.

– Mi még sportszeretetből játszottunk, miközben napjainkra minden „túlprofizálódott”. Remek labdarúgók voltak akkor Veszprémben, csak úgy sorjáznak előttem a nevek, a velük kapcsolatos emlékek. Egy szellemileg és fizikailag felkészült társaságot alkottunk, ám az NB II-höz akkor már kevésnek bizonyultunk, mikor a bajnokságot sokadszor átszervezve az NB I/B-t is felénk „terelték”. Ehhez nem volt adott a játékoskeretünk, de egyéb követelményekkel sem rendelkeztünk. A megye és a város vezetői később a Vasassal történő egyesülés mellett döntöttek. A szakosztály vezetésével engem bíztak meg, így közelről láthattam a honi labdarúgás eredményorientált belső világát. Ez nem volt igazán nekem való feladat, így szerencsésnek érezhettem magam, hogy 1972-ben elnyertem egy Cambridge-i ösztöndíjat. Visszatérve a Haladás-Petőfi SC-hez: a futballpályát elhagyva a civil életben is becsülettel megálltuk a helyünket. Csupán amiatt vagyok szomorú, hogy a hajdani csapatból már csak néhányan emlékezhetünk a játék adta jókedvre, a győzni akarásra, a magasabbra való törekvésre és arra, hogy hovatovább egy nagy családot alkottunk.