Lehetőség a jóra az emberekért

Valójában szó sincs időutazásról, a ciszterciek nagyon is a 21. században élnek, derült ki később az egyik fiatal szerzetes, József testvér szavaiból, aki szívesen vállakozott arra, hogy a rend történetéről, mai életükről és saját vállalásáról meséljen.
 
A szerzetesek olyan keresztények, akik arra kaptak meghívást, arra éreznek önmagukban nagy vágyat, hogy egészen Isten felé fordítsák az életüket. Ezt sajátos belső rend alapján működő szerzetesi közösségekben teszik, aminek alárendelik életüket. A nyugati egyházban az első szerzetesek a bencések voltak. A bencés rend aztán sokfelé elágazott, így lett a ciszterci rend is az egyik hajtása  világítja meg a hátteret, mielőtt elmélyednénk a ciszterciek történetében.

A rend első monostorát 1098-ban alapították Franciaországban. Ennek a monostornak a nevéből, a latin Cistercium szóból alakult ki a rend elnevezése. A ciszterciek hazánkban az első monostorukat 1142-ben építették Bátaszéken, negyven évvel később alapították a zircit. Az azóta elmúlt 828 év alatt több nehéz időszakot kellett átvészelniük. A török hódoltság alatti pusztulás, II. József fellépése, majd a legnagyobb pusztítást okozó 1950-es állami parancs, a szezetesrendek teljes szétverése vetette vissza működésüket rövidebb-hosszabb időre.

- 1950 nyarán más szerzetesekkel együtt a zirci apátsághoz tartozó közel kétszáz szerzetest néhány óra leforgása alatt a monostorok, rendházak elhagyására kényszerítették. Egyeseket több évre különböző táborokba munkaszolgálatra vittek, mások vissza tudtak menni a családjukhoz, papi szolgálattal vagy más módon tudtak saját egzisztenciát építeni maguknak. Sokan voltak olyanok is, akik külföldre menekültek, majd az Amerikai Egyesült Államokban, Dallasban létrehozták a magyar ciszterci szerzetesek közösségét, ahol iskolát is működtetnek - mesélt a legszomorúbb időszakról.

Zircre éppen húsz évvel ezelőtt térhettek vissza. A ma is az apátságban élő Hervay Levente atya két társával először csak néhány szobát kapott, később lépésről-lépésre visszafoglalták a rend régi birtokát. Ma tizenketten vannak, de az apátsághoz több rendház is tartozik azokban a városokban, ahol szolgálati helyeik, iskoláik működnek. Ilyenek a székesfehérvári, a budapesti, a pécsi és az egri ciszterci gimnáziumok. Az ott élő szerzetesek szolgálata a tanítás, de az életvitelük ugyanolyan, mint a zirci társaiké. Kismaroson és Érden ciszterci nővérekkel is működik egy-egy monostor, és a zirci apátsággal ma is egy kongregációt alkotnak a dallasi ciszterciek, így közösen kapcsolódnak a ciszterci rend 14 kongregációból álló világszervezetéhez.

A ciszterci szerzetesek élete az elmúlt nyolc évszázad alatt sokat változott, de a legfontosabb teendőjük ma is Isten dicsérete.
 
- Minden nap öt órakor kelünk és fél hatkor már a bazilikában együtt mondjuk az egyház hivatalos imádságát, amivel az adott napszakot megszenteljük. A reggeli dicséret mellett vannak napközi imaórák és az esti dicséret, a végén a befejező imádsággal, a complettoriummal. Az isteni szolgálat csúcspontja a napi szentmise, melyet minden reggel hét órakor közösségben ünnepelünk, és fontos részei a napnak a közös étkezések is. A nap többi részében egyes szerzetesek más-más munkát végeznek.

- A lehetőségek nagyon széles kört ölelnek fel. Dolgozhatnak például papként, taníthatnak, végezhetnek mezőgazdasági munkát, ipari tevékenységet, sőt, mint mondta, egy belgiumi ciszterci nővérekből álló közösség még tűzoltó állomást is működtet. Magyarországon elsősorban az oktatás és a nevelés a szerzetesek fő feladata.


- Nálunk Zircen a legfiatalabbak a tanulmányaikat végzik Veszprémben a Hittudományi Főiskolán. A többiek különböző lelkipásztori szolgálatot látnak el, bekapcsolódnak a plébánia tevékenységébe, adminisztrációs munkát, a hívek lelkigondozását végzik. Fontos feladatunk a hitoktatói munka is, próbáljuk megszólítani a városban működő oktatási intézmények diákjait az óvodásoktól a középiskolásokig. Egyik rendtársunk, Bernát atya irányítja az apátság által működtetett idősek otthonát, de vannak közöttünk mások is, akik közvetlenül bekapcsolódnak a lakók lelkigondozásába. Mások a közösségünk belső dolgaival foglalkoznak, például Levente atya a rend történetét dolgozza fel, vagy a már említett Bernát atya karbantartja, felügyeli a számítógépes rendszerünket.

Én hitoktatással foglalkozom a középiskolákban, és egyik koordinátora vagyok a novíciusok képzésének. Persze, ebbe a munkába is bekapcsolódnak mások is.
 Végül nem kerülhettük meg azt a kérdést sem, ami bennünk, kívülállókban többnyire felmerül: mi indít valakit arra, hogy korábbi életét feladva, vállalja a szerzetesi élet szigorú szabályait.

-  A szerzetesség kívülről nézve valóban egy hatalmas lemondás. De az ember, ha választ valamit, nem azt nézi, miről mond le, hanem azt, hogy miért. Ezzel mi egy hatalmas lehetőséget kapunk arra, hogy valamit jót, szépet tegyünk az emberekért és hitünk szerint Istenért. Ha erre a szépre, jóra koncentrálok, akkor a többi, amit nem választok, az a súlyával, értékével, jelentőségével már nem annyira lényeges, mert abban örömünket találjuk, amit választottunk.
 
- Nekem nem volt nagyon nehéz a választás, mert sok vonzó példát láttam magam előtt. Zircen születtem, itt nőttem fel, a hitoktatáson, a szentmiséken találkoztam azokkal a szerzetes atyákkal, akik akkor tértek vissza a városba. Láttam a fiatalok, az újak lelkesedését is, ez számomra vonzó volt, úgy gondoltam, hogy szeretnék közéjük tartozni. Amikor tizenkilenc évesen megérett az elhatározás bennem, Polikarp főapátúr nagyon szívesen fogadott, és megkaptam a lehetőséget.

Persze, innen még hosszú volt az út addig, hogy az első időleges fogadalmak után a rendtársak egyetértésével örök fogadalmat tehessen a most 33 éves József testvér. Azt mondja, a jelentkezők több mint fele még az örök fogadalom előtt visszalép, de aki marad, annak egész életre szól a vállalása, mert úgy érzik, így van szükség rájuk.

-  Én azt látom, hogy nagy igény van a jelenlétünkre, hogy közösségben, hitelesen, a magunk eszményei szerint éljünk. Sokan jelzik is, hogy több olyan papra, szerzetesre lenne szükség, akik őket segítve keresztény értékeket képviselnek és felragyogtatnak az életükkel, szavukkal. Akik nem mondják, azokon is látom, hogy mennyire keresnek, vergődnek értékektől megfosztottan. Meg kell szólítanunk őket, hogy az üzenetet hozzájuk is eljuttassuk.