Kollár Kálmán a Magyar Örökség-díjról, a Liszt kórusról és a nagy szerelemről, a hegedűről

Olyan ez a díj, mint egy életműdíj, mondja Kollár Kálmán karnagy; aki valaha, életének egy időszakában dolgozott velük, az részese a díjnak. A mostani kórus nekik is köszöni, hogy munkájuk nyomán részesülhetett ebben a nagy tisztességben.

Hol kezdjük, hogyan foglaljuk össze az elmúlt több mint ötven évet, az 1958-ban létrejött Veszprémi Liszt Ferenc Kórustársaság eredményeit? Hazai és nemzetközi sikerek sokaságát érte el a kórus, vállalt küldetése a romantikus kóruskultúra ápolása, jelentős szerepet játszik a kortárs magyar kóruszene értékeinek közvetítésében, értékes tevékenységet folytat Veszprém város hagyományainak megőrzésében.

"1959-ben diplomáztam, akkor kerültem ide, a zeneiskolába hegedűtanárnak. Az ének-zenei tagozatos általános iskolába hegedűt tanítani jártam, Nagy Lídia - aki Kodály-tanítvány és egy csodálatos pedagógus - odajött hozzám és azt mondta, van egy kórusom, nemrég szerveztem. Nem jönnél-e el megtanítani a tenor szólamot? - kérdezte. Este elmentem a próbára és azóta ott vagyok", meséli Kollár Kálmán, a kórushangzás tudatos formálásának nagymestere, akit Szokolay Sándor zeneszerző úgy jellemzett: "olyan legendás erejű előadói ideált elevenít fel a szellem és az érzelem közös szorításában, ami napjainkban kihalóvá vált".

Nagy Lídia halála után ő vette át a kórus vezetését. Az énekkar egyre több alkalommal mutatkozott be, először csak a városban, aztán Székesfehérváron, első külföldi útja Lengyelországba vezetett. 1973-ban a Kórusok Országos Tanácsa (KÓTA) megbízta az énekkart, menjen el Arezzóba, az itáliai kórusversenyek Mekkájába, ahol különböző kategóriában első, második, harmadik helyezéseket ért el. A karnagytól emlékezetes  történetet  kérek, ezt említi. "Amikor Goriziába mentünk versenyezni, 'brahiból' azt mondtuk, versenyezzünk női kar kategóriában is. Hat művet kellett megtanulnunk, megnyertük az első díjat. A gála előtt az volt a szervezők kérése, énekeljünk még két művet, olyat, amit a versenyen nem adtunk elő. Ezen a hat művön kívül mi egyetlen nótát sem tudtunk. Kegyes hazugsághoz folyamodtam, közöltem: sajnos nem tudunk a gálán fellépni, mert éjszaka nyitva maradtak az ablakok, hideg volt, mindenki megfázott. A magyarországi kórusok közül senki nem tudta, nem merte azt megtenni, amit mi: tíz év múlva, 1983-ban újra jelentkeztünk az arezzói versenyre, két kategóriában indultunk és mindkettőt megnyertük."

A karnagy úgy fogalmaz, a kórus fennállásának idején sokat "letett a magyar kultúra asztalára". Szinte egyedülálló vállalkozás Kodály Zoltán negyven-egynéhány vegyes kari művéből 24 kórusmű CD-lemezen rögzített kiadása (három évig készültek a felvételek), melyhez egy tanulmánykötet is társul, Kollár Kálmán az egyes művek keletkezéstörténetét és művészi értékét bemutató elemzéseivel. Karvezetőknek szánt kézikönyv ez, hogy a karvezetők tudjanak választani a darabok közül, megismerjék, melyik az a mű, amelyik a kórusaik számára testre szabott, nem "konfekció". Kollár Kálmán számára az egyik legnagyobb élményt, elismerést a Zeneakadémián tartott mesterkurzus jelenti. Közel 1300 kórus van Magyarországon, a KÓTA öt kórust és karnagyot választott, akiket felkért egy mesterkurzus koncertre. "A karvezető szakmában számomra ez jelenti azt a rangot, aminél nagyobbat nem tudok elképzelni, mint a mesterkoncertet adni a Zeneakadémián."

Jelentős az a munka, amit Kollár Kálmán Veszprém 17., 18., 19. századi egyházi zenéjének feltárása és megszólaltatása érdekében végez, a Veszprémi Érseki Levéltár kottagyűjteményének rejtett kincseit hozza napvilágra és teszi hallhatóvá. A székesegyháznak már akkor volt ének- és zenekara, amikor a városban 10 ezren éltek. A zenei irodalom beszerzése nehéz volt, így az orgonisták, karnagyok írtak miséket, áriákat, orgonadarabokat.

"Ezek a kis rövid misék percekig tartanak. Kis gyöngyszemecskék, apró tökéletes miniatúrák. A kották sarkai megsárgultak, faggyúsak a sok lapozgatástól, de mindig kiteszem ezeket a megsárgult lapokat, mert ez kell ahhoz, hogy tudjak dolgozni. Kell az a kis légszomj, amit akkor érez az ember, ha az ötszáz éves kottapapírra néz. Becsukom a szemem, látom magam előtt azokat az embereket, akik akkor énekeltek, azt is, milyen ruhát viseltek. A Musica Antiqua Vesprimiensis anyagból négyet készíttünk, most, nyáron készítem elő az ötödiket."

Megemlítjük a romantikus kóruszenei találkozót, amit húsz évig szervezett a kórustársaság, sikeres volt, szerette az énekkar, de lejárt az ideje. Lesz folytatása, valami egészen más, de ez  titok. Beszélünk arról, van-e rivalizálás a két kórus - Veszprém Város Vegyeskara és a Veszprémi Liszt Ferenc Kórustársaság - között. Ő ezzel nem foglalkozik, kimondottan jó barátja volt Zámbó István, Erdélyi Ágival kollégák a zeneiskolában; ha szükséges, egyeztetnek, zenei kérdésekben kikérik egymás véleményét.

Vajon nem sértem-e meg őt, ha az utódról kérdezem. Mert szellemileg és testileg is friss, éppen olyan, mint pár évvel ezelőtt, de gondolkozik-e azon, hogy majd át kell adnia a karmesteri pálcát (ahogyan koncerteken időnként átadja). Néhány éve kísérletezem az utód kérdésével, mondja.

"Lelkiismeretlen ember lennék, ha annyira magamhoz kötném a kórust, amiből az elmenetelemkor nem lenne kiút. A mai koncertünkön is vezényel Szuromi Miklós és Somosné Farkas Edina. Nem az én feladatom, hogy javasoljak valakit, ha elmegyek; a kórusnak kell döntenie, de csak akkor tud dönteni, hogy kit választ utánam, ha dolgozik vele. Nagyszerű vezetése van a kórusnak, velük mindent meg tudok beszélni. Az összes elképzelésemet elmondom, amikor nem tetszik nekik, leszavaznak és nincs harag. Baráti alapon működik a kórus, nincs drill, zsarnoskodó, mindent kiveséző, kifacsaró karnagyi munka. Van egy megállapodás köztünk: ha észreveszik rajtam, hogy kétszer-háromszor ugyanazt elmondom, vagy elütöm magam a koncerten és abból probléma lesz, valamit nem értenek, akkor megfogják a vállamat és szólnak, hogy most kéne abbahagyni. És bízom is benne, hogy meg fogják mondani."

Kollár Kálmán kicsattanó egészségnek örvend, sokat tesz is érte. A zenén kívül legfontosabb feladata, hogy magát olyan állapotba hozza, hogy a zenei munka ne sérüljön, hanem több legyen. Tornázik, diétázik, figyel az étkezésére, karbantartja önmagát. "Valamikor majd lejár a szerkezet, ezt el kell fogadni, de nem félek a végtől, a Jóistenre bízom."

A zenén kívül mivel foglalkozik még, faggatom. Szeret varrni, vallja be. Rendszeresen varr magának, hordja is a ruhadarabokat. Hat varrógépe van, eldugva a lakásban, mindegyik mást tud: az egyik szépen gomblyukazni, a másik visszafele varrni, a harmadik egyenletes díszítővarrásokat. És nagy szerelem a hegedű, készít is, javít is, a zeneiskolában ő a vonós hangszerek karbantartója; szabályos kis műhelye van, viszik hozzá az eltörött, megsérült hangszereket. A zeneiskolában nyolc tanítványa számít rá.

"Rendszeresen gyakorolnom kell, mert Szandinak, Dórinak mutatni kell. A zenéről nem beszélni kell, hanem csinálni. Abból, ha elmagyarázom a tanítványomnak, hogyan hegedülj, semmit sem hasznosít. Megfogom a száraz fát és megmutatom, azt koppintja le a gyerek. Nem a hegedülést, hanem azt, hogyan kell zenét csiholni a száraz fából. Meg kell tanítani nekik a babusgatást. A hegedűt szeretni kell, letörölgetni róla a gyantaport. A picinyeimet arra tanítom: este, amikor gyakoroltál, simogasd meg, öleld meg, kívánj neki jó éjszakát, reggel kérdezd meg, hogy aludt, mit mondott a vonó neked a sötétben, mert félnek a vonók a sötétben. Ezzel tudom rávenni őket, hogy nem kell mindig becsukni a hegedűtokot. A hegedű ne kényszerszerszám, kínzóeszköz legyen, hanem hozzá tartozzon a kis életéhez. A hegedű egy kincs."

Még sok mindenről beszélhetnénk, tart vissza, mikor indulnék. Arról, amikor Vásá- ry Tamás vezényletével előadták Mozart c-moll miséjét, vagy amikor Medveczky Ádám a Carmina Buranát vezényelte. Kifelé menet megnézem a falon az okleveleket, a szülőföldtől, Lovászpatonától kapott díszpolgári címet.

"Annak örülök a legjobban, amikor nem én kapom a díjat, hanem a kórustársaság, mint például a Gizella-díjat. Van lovagkeresztem, kultúra lovagja kitüntetésem, de ezeket nem szeretem annyira, mint a kórusnak járó díjakat. A Magyar Örökség-díjnak is ezért örülök, egy Mátyás-templomi koncertmeghívás és egy mesterkurzus is a kórusnak szól. A kórus nélkülem nem létezik, és mit csinálnék én a kórus nélkül?! Hegedülgetnék? Ez egy csodálatos szimbiózis, amiben élünk, ha megszűnne, az olyan lenne, mintha levágnák a kezemet. A kórus több mint ötven éve működik, és jövőre, a 2012/13-as évadban - ha addig nem szól közbe a Jóisten - ötven éve lesz, hogy a kart vezetem. Az ötven év alatt egyszer sem történt meg, hogy nem kellett megtartani a próbát, mert nem jöttek próbára. A hétfő, csütörtöki próba úgy hozzátartozik az életünkhöz, mint a  lakásunk, a ruhánk. Ez a mi életvitelünk."