Nem az iskolától válik az ember ápolóvá

Decemberben ő, Mária nővér kapta a legtöbb szavazatot az Emberséggel az egészségért programunkban, így  elnyerte a hónap ápolója címet.

Ajkán, a Bródyban végzett általános ápoló és asszisztens szakon, ezt követően került a farkasgyepűi intézetbe, és ott is ragadt. Munka mellett szerezte meg az érettségit Pápán a Türr gimnáziumban, majd ezt megfejelte felnőtt-szakápolói képzéssel. Azaz a munkájához szükséges minden végzettséggel rendelkezik, ennek ellenére úgy vélekedik, "nem az iskola teszi az embert azzá, amivé válik". Hanem valami más.

Nagyon kicsi, hároméves gyerek volt, mikor a nagymamája - akit imádott - nagyon beteg lett, vérmérgezést kapott. A szülei magukkal vitték őt is pápai kórházba meglátogatni. Az udvaron felnézett az épületre, és azt látta, hogy az egyik szoba ablakát fekete függöny takarja el. Rossz érzése támadt, ami be is igazolódott, ebben a szobában feküdt a nagymamája. Azért kellett lefüggönyözni a szobát, mert a szepszis igen erős fájdalmakkal jár, ilyen esetben a betegnek nagyon nagy nyugalomra, csendre van szüksége. Ekkor határozta el, olyan területen akar dolgozni, ahol segíteni tud az embereknek a betegség elviselésében. Még akkor is kislány volt, amikor az édesanyja is kórházba került, mégpedig Farkasgyepűre, súlyos betegséggel, tüdőfibrózissal ápolták itt. Ekkor végleg eldöntötte, ápoló lesz. Ma is úgy érzi, van valami sorsszerű az életében, nem véletlenül került oda, ahol dolgozik. Már jóval később történt, hogy itt, ebben a kórházban ápolta az édesanyját és az apósát is, mindkettő itt halt meg.  

De a betegek halálát akkor is nehéz feldolgozni, ha nem a közvetlen családtagjairól van szó. Ehhez hozzászokni nem lehet, csak belefásulni. A lelki bajait, problémáit azonban nem viheti haza, és az otthoni ügyeit sem hozhatja be. Az I-es pulmonológiai osztályon szigorúan megszabott menetrend szerint zajlanak a napok. A munka mindig osztályátadással kezdődik, az előző műszak dolgozói elmondják, melyik betegnél mire kell különösen ügyelni. Azután körbejárják a betegeket, injekciókat készítenek, "gyógyszerelnek", infúziókat kötnek be, reggeliztetnek. Vannak olyan betegek, akik nem tudják magukat ellátni, őket mosdatni és etetni kell. Ha van segédnővér, akkor  ezt a munkát ő végzi el, ha nincs, akkor a nővérek. Kívülálló nem is gondolná - mert ezzel nem találkozik -, mennyi adminisztrációt, papírmunkát is el kell végezni a nővéreknek.

A beteggel való beszélgetésre egyre kevesebb idő marad, de enélkül ezt a munkát nem lehet elvégezni. Ha körbejárnak, szólni kell mindenkihez, megkérdezni, evett-e, volt-e étvágya, hogy viselte a kezelést stb. Mária nővér hisz a szó erejében: "egy kedves szó gyakran többet ér, mint a terápia". A beteget ismerni kell, kommunikálni kell vele mindig. Ha nem szóban, akkor akár egy pillantással is. Első ránézésre tudni kell, változott-e az állapota, rosszabbul van-e, mint korábban. A lelki gondozást az egyház képviselői is elvégezhetnék, ám egyre kevésbé igénylik ezt az emberek. Legfeljebb a végstádiumban lévőknél fordul elő, hogy papot hívnak.

A három évtized alatt sokan kerültek el a pályáról Mária nővér mellől. Ennek csak egyik, bár nagyon fontos oka az alacsony fizetés, a másik az elhivatottság hiánya. Aki szívvel-lélekkel végzi a munkáját, az nehezebben mozdul. Az éjszakai műszakot, az ünnepi elfoglaltságot a családdal is össze lehet hangolni, legalábbis Máriának ez soha nem jelentett problémát. Férje és gyerekei is nagyon megértőek, családi háttere nála lehetővé tette, hogy mindig nyugodtan menjen be dolgozni. Ennek ellenére a már felnőtt fia és lánya nem választotta az egészségügyet, "ők nem tudnák ezt csinálni" - mondják.

A legszebb ezen a pályán az, ha a beteg meggyógyul, és mikor elmegy, mosolyogva mond köszönetet. Remélem, még találkozunk azért - így köszönnek el -, de nem itt, hanem bárhol máshol. Erre a munkára születni kell - mosolyog Mária nővér is. És énbennem ez a mosolygós arca maradt meg.