Pincebirodalom Tapolca főutcája alatt

A Szeretem a Városom Egyesület pincetúrára hívta az érdeklődőket a tapolcai városközpontban, ahol az egykori Leszner család több mint száz éve kialakított pincebirodalmát tekinthették meg.

A meghívást elfogadó érdeklődőket az egyesület elnöke, Bognár Róbert köszöntötte. Mint elmondta, még a 90-es évek után is lehetett érezni az erjedő must pincéből kiszálló illatát a főutcán. A város egyik legnagyobb összefüggő pincerendszerét Hangodi László történész, főmuzeológus mutatta be. – A hét legnagyobb helyi borászdinasztia egyike volt a zsidó származású Leszner család, az európai hírnevű hely Leszneréknek köszönhetően alakult ki hosszú időn át. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy három Tapolca létezik. Egyik a mai város, amelynek utcáin járunk-kelünk, a másik a természeti tünemény, a nyolc-tízmillió éve kialakult barlangrendszer a föld mélyén, amelynek turisztikailag bejárható részei csak töredékei a természet alkotta üregrendszernek, de szintén páratlan Európában. A félviláginak is nevezhető Tapolca szintén a mélyben van, de a felszínhez már közelebb. A rejtelmes, épített pincerendszer több kilométer hosszúságban kanyarog a föld alatt, a Fő teret és a Deák Ferenc utcát északról és délről szegélyező házak alatt. A hajdani zsidó borász és bornagykereskedő bordinasztiák építkezései során alakult ki, az 1850-es évek elejétől az 1910-es évekig folyamatosan építve és bővítve ezek alapterületét, befogadókapacitását. A legnagyobbakat szemügyre véve is öt-hat további tapolcai borászcsaládról tehetünk említést, kimagaslik közülük a Leszner família. Az 1700-as évek elején telepedett meg Leszner Júda és családja Tapolcán, vegyeskereskedelemmel, borfelvásárlással és borkereskedéssel foglalkoztak, hiszen a Rajna vidékéről érkeztek. 1826-ban már borkereskedelmi céget alapítottak és pincéket kezdtek építtetni, de saját szőlőterületük még nem volt. Ez ugyanis egészen 1848-ig, az áprilisi törvényekig tiltott volt a nem bevett vallású polgárok számára. 1813-ra olyan vagyonos polgárai lettek Tapolcának, hogy saját meg­győződésből létrehozhatta a család a saját egyházközségét. Felépítették az ózsinagógát, saját iskolájuk lett néhány éven belül.

Leszner Mózes Júda leszármazottai folytatták a művet, a pincebirodalom folyamatosan bővült, a ma nyolcágú pincerendszer több mint száz év alatt épült fel. Megkezdődtek a szőlőbirtokbérlések, majd -vásárlások. Kimagasló figura volt a családtörténetben Leszner Emánuel. Ő, majd leszármazottai bővítették a birodalmat, és az elnyerte 1907-re végleges formáját – mondta Hangodi László.

A látogatókat a borudvarból indulva a legrégebben épült szakaszon vezették végig először, arról tudni lehet, hogy az 1784-ben készült első katonai felmérés térképén már állt ott egy lakóház. – Azt nem jelölték, hogy alá volt-e pincézve, de a Leszner család az első tulajdonostól szerezte meg és kezdte bővíteni. A pincerendszerben a falazattechnika minden egyes építési periódusban más faltextúrát mutat. A gondosan formázott, válogatott falazókövekből rakott falfelület mellett vannak kevésbé megdolgozott, közepes és nagyobb méretű tört kőből kiépített boltívek, falazatrészletek. De eltérőek a különböző építési korszakok különböző szellőzőnyílásai is. Amikor a pincerendszer épült, a mai Ady utca még nem létezett a városban. A jelenlegi Pannon Reprodukciós Intézet helyén voltak a Leszner család szőlőbirtokai – magyarázta a történész. Pincetraktusonként néhány érdekességet hozzáfűzött még mondandójához. Kiderült például, hogy a legrégebbi pinceszakaszban megfigyelhetők a jellegzetes kialakítású, szűkített szellőzőtorkok, illetve ott láthatók az ászokfák, amelyeken a hordók sorakoztak. A tizenkilencedik századi hordók mérete jóval kisebb volt még, mint amilyeneket a század közepén és második felében használtak, utóbbiakból kettőt is láthattak a látogatók. – Amikor a filoxéravész után csúcsra járatták a Leszner-birtok egészét, csak ebben a pincészetben egyidejűleg közel ötvenezer hektoliter bort tudtak tárolni és kezelni. Innen szállították tovább a hazai és határon túli lerakatokba, Budafok, Bécs, Trieszt, London irányába – mondta Hangodi László. Megmutatta azt a helyet is, ahol egymás mellé került a legrégebbi és a legújabb pincerész. – A Régi postaudvar épületei alatt vagyunk, itt szoba méretű, belül üvegmázas, szigetelő, szivárgásgátló mázzal ellátott, kicsempézett hordókat láthatunk. Az eredeti, halványzöld üvegmázas téglákat a nyitott cementhordókba kukucskálva lehet látni. Több ezer hektoliteresek. A fehér csempék jelenléte a második világháború utáni átalakítás emléke, de itt-ott cégemblémás csempék is láthatók. Téglából épült a pincerendszer egész építménye, ezt 1905-ben és a következő évben befektetésképpen építette Leszner Sámuel. Az épület földszintjét bérbe adták, ott kapott helyet a tapolcai járásbíróság, a postahivatal, a telekkönyvi hivatal, a főszolgabírói hivatal. Az épület emeletén pedig itteni viszonylatban luxusbérlakásokat alakítottak ki és értékesítettek. A telek állami tulajdon volt, kis földszintes házak álltak rajta, azokat lebontották. Az egyik középkori eredetű épület az 1500-as évek végén Jósa Gáspár tapolcai bíró otthona volt, előkerült ott az 1609-ben készült pecsétnyomója is.

A Leszner család mellett a többi hat-nyolc másik nagy borász- és bornagykereskedő dinasztia tevékenysége következtében a városban egyidejűleg több százezer hektoliter bort tároltak és indítottak közép- és nyugat-európai borpiacok irányába. Az 1900-as évek elején külön rakodórámpát és vágányt építettek emiatt a tapolcai vasútállomáson, ahonnan osztrák, olasz, svájci borpiacok felé indultak útnak a borszállítmányok. A vágány és a rámpa még áll, most is csak borcsonkának hívják a vasutasok – mondta Hangodi. Felhívta a látogatók figyelmét az egy-egy szobányi méretű, belül kicsempézett hordókra. Mint mondta, a borászat akkor olyan szintű jövedelmet biztosította, hogy a Fő téren az 1900-as évekre kettő kivételével valamennyi emeletes ház a tapolcai borászattal foglalkozó zsidó családok magánerős építkezéseinek köszönhetően készültek. A családok a deportálás után, 1944-ben fizikailag eltűntek, pedig az 1910-es években a város lakosságának 15 százaléka, több mint 900 fő tartozott a zsidó felekezethez. Ma Tapolcán csak néhány zsidó lakos él. Egykori ittlétük 1703-tól 1944-ig a mai napig rajtahagyta emléknyomát Tapolca arcán és a pincerendszeren. Ma is emelik a Fő tér látványélményét, architektúráját, építészeti összhatását, mert bár voltak átalakítások, de a Fő tér 9-es számú háza a Berger család tulajdona volt, a 13-as ház Berger Jakab és családja háza, a 7-es Leszner-féle ház. A mai Szent György panzió pedig Leszner Mór egykori lakóháza, amely ma is bájos, szép, büszkén vállalható részlete az össztapolcai látvány­élménynek.

A pincerendszert bejárók megismerhették Leszner Sámuel egyik legkedvesebb helyét, az egykori bortrezort, amely masszív vasrácsos ajtóval záródott. Bent polcokon sorakoztak a válogatott minőségű, saját maga ellenőrizte és felügyelte, kezelte borok, amelyekből csak a legrangosabb látogatók kaphattak.

Az is világossá vált a pincében, hogy a török, svájci, finn látogatókat miért is vitték oda a városnézés során akkoriban. – A pincerendszer fő ága számos csodálkozó szempárt láthatott, hiszen itt az 1910-es években külföldi delegációk járhatták be Leszner Sámuel vezetésével a pincegazdaság rejtett zugait, és láthatták a borkészítés folyamatait. Kétoldalt a ma már újabb hordótartók helyén hosszú ászokfák voltak, és azokon olyan méretű, tízezer literes körüli hordók sorakoztak, amelyekből ma már csak kettő látható itt. A pince ágának folytatása majdnem az Ady utcáig ér. Járt itt Cholnoky Jenő geográfus finn geológus tanárképző főiskolai hallgatók csoportjával, amelynek tagjai a tavasbarlang mellett ide is lejöhettek. Aztán 1933-ban Halpert Salamon helyi főrabbi brit cserkészeket hozott ide, ahol az angol hidegvér tovább hűlt. 1936-ban pedig Horthy István huszárhős a Sopron–Balaton–Budapest nemzetközi távlovaglás során ide szervezte annak egyik állomását – mondta a történész, és megmutatta a pincében ma is látható két, tízezer-százhúsz literes fahordót.

A pincészet a városban betöltött szerepéről szólva hozzátette, hogy a Leszner-borászatnál alkalmazottnak lenni megtiszteltetésnek számított. A pontos, megbízható, szorgalmas munkavégzés elvárás volt a lovászoktól kezdve a kifutófiúkon át a borászokig. Ellentételezésként a család pontosan fizetett, és a szociális gondoskodás sem maradt el. Jótékonysági tevékenységekből szintén kivette részét a többszörösen milliomos família.

A Fő teret az 1910-es években csak milliomossornak nevezték a városban. Sokszoros milliomosok voltak a családok, de tudták, hogy a vagyon kötelezettséggel is jár.

A Leszner-pince látogatói a családi pincészet nyolc ágából hat és felet jártak be. A szervezők szerint akik lemaradtak a különleges élményről, ősszel még lehet benne részük.