Az élni akarás az erősebb, nyoma sincs a katasztrófának

A lakosság pedig belülről is érzi a változásokat. Beindult a mezőgazdaság, a tározó közelében is zöldellnek a növények, a természet átvette a hatalmat a nehézfémekkel és lúggal terhelt talaj felett. A Kolontár és Devecser között elterülő földeket ismét művelik, az elöntött településrészeket rehabilitálták, nyoma sincs már a katasztrófának.

Toldi Tamás polgármester azt mondja, a Torna-patak menti földek nagy részét, ahol végigfolyt az iszap, a devecseri önkormányzat vásárolta fel. Devecser Somlóvásárhely felöli részén iparterületet hoznak létre, Devecser és Kolontár között energianövényt termesztenek. A polgármester szerint 10-15 évig nem gondolkodnak másban, mert ha túlzott is az óvatosság, nem akartak a korábban szennyezett talajban élelmiszer alapanyagot termeszteni.

A Kolontár és Devecser közötti  területen találkozom Berecz József mezőgazdásszal, aki a Start munkaprogram vezetője. Azt mondja, két éve húsz hektárnyi energianyárt telepítettek, idén még további tíz hektárt ültetett a város. Előbbit a télen levágják, az apríték tüzelésre átállt iskola és hivatalok tűzifaigényének nagy részét fedezi a kitermelhető mennyiség.

Berecz József mezőgazdász a két éve, az egykor iszappal elöntött területen ültetett energianyár erdő előtt. A télen ezzel fűtik az iskolát

- Az emlékpark mellett két hektárnyi energiaakác növekszik. Elmondható, hogy az elvárt ütemben, tehát kiheverte a katasztrófát a terület. A kastélyparkban ugyan ki kell vágni jó néhány fát, azt viszont nem állíthatom, hogy csakis az iszap miatt. Hiszen azt követően a takarítás is megviselte a növényeket és egyébként is sok köztük az öreg fa. Több esetben elég lesz a nyesés, lombkorona alakítás. A platánok jól bírták az iszapot, de az akácféléket és borókákat megviselte.

A park aljnövényzete életerős, egészséges - mondja a mezőgazdász, miközben az energiaerdő felé araszolunk a dzsippel a szántóföldön. Amíg a szem ellát, itt nem termelnek lakossági fogyasztásra alkalmas növényt. Pár kilométerrel odébb, ahova már nem ért el az iszap, a kertészkertben paradicsom, paprika virít, a tökfélék még kint vannak, de pár napon belül kitermelnek mindent a fagy elől. Az energiaerdő fiatal fái mellett még fiatalabbak nőnek, az az idei telepítés. Nyoma sincs már az iszapnak, a vörös veszedelemnek. 

Az emberek szívéből viszont nem tűnik el pár év alatt a tragédia emléke, bármennyire optimisták is. Marton Zoltánné, Kati lát vendégül, aki a lakópark egyik gyönyörű új házában lakik édesapjával. Mégsem irigylésre méltó a helyzete. Kati még ötven éves sincs, de már özvegy. A ház az ő jó ízlésére vall, tiszta és visszafogottan modern. Két generációs. Együtt, de mégis kissé elszeparáltan él egy fedél alatt az édesapjával. A kert és az udvar ápolt, pedig rá marad ott is a munka, hiszen kíméli édesapját. Az utóbbi két évben volt mit tenni bőven. Garázs és melléképület épült, elkészült az udvar.

Martonné Kati és édesapja sok megpróbáltatáson ment keresztül mégsem törtek össze (Fotó: Tóth B. Zsuzsa)

- A kolontári szülői házból már jó pár éve hozzánk, Devecserbe költöztettük a szüleimet, amikor az édesanyám megbetegedett. Így a katasztrófa idején senki sem volt ott, szerencsére. Az otthon tartózkodó szomszédaink mind meghaltak. Sajnos, anyut is elveszítettük már, mire végre megszokták az új helyet a városban. Aztán egy év múlva a férjem betegedett meg. Az emlékpark helyén állt a házunk, ami ugyan nem sérült meg a katasztrófa során, de mivel az utca szinte minden háza tönkrement, a mienket is eldózerolták. Pedig fiatal volt, a nyolcvanas évek végén épült. Mégis ott kellett hagynunk, csak az ingóságainkat menthettük. Míg nem költözhettünk be ide, a testvéremék kolontári házában laktunk hárman.

A férjem akkor már olyan beteg volt, hogy én intéztem az ügyeket, felügyeltem az építkezést. Mérőszalaggal és ceruzával a kezemben szaladgáltam. Ő csak akkor látta a házat, amikor átadták a kulcsát. Augusztusban költöztünk be és szeptemberben meghalt. Nem érhette meg, hogy befűtsünk a cserépkályhába, pedig, mennyire szerette volna ezt otthon - emlékezik Kati a szörnyűségek sorára. Bevallja, hogy még ma is otthonnak hívja azt az egykori házat, amit a család épített fel, rengeteg két kezi munkával. És aminek mára nyoma sincs. A férje 48 évet élt, gyermekük nem született. Elképzelni sem lehet, Kati és idős édesapja mi mindenen ment keresztül, mégsem törtek össze. Azt mondja, a szülei az életre nevelték. Megtanították dolgozni, bizonyítani kellett az iskolában és a munkában. Testvére ugyan mindig mellette állt, de a gondjait nem vehette le a válláról.

- Megedzett az élet, erős lettem. Nem kértem sosem a sajnálatból, a gondjaimat igyekeztem helyre tenni magamban. Elégedett vagyok, egy év sem telt el a katasztrófa után, mikor már itt lakhattunk. Mi választhattunk típustervet, amit aztán még módosíthattunk is kissé. Persze, rengeteg munka és pénz fekszik a házban így is, de úgy gondolom, nem szólhatunk egy rossz szót sem - mondja Kati, aki korábban is a kereskedelemben dolgozott. Most a lakópark kis élelmiszerboltjában eladó, szereti a munkáját. Örül, hogy sok emberrel találkozhat, beszélgethetnek. Sajnálja viszont, hogy a boltban még mindig a katasztrófa a téma.

Tudja, hogy amíg élnek, nem felejtik el, de úgy érzi, ideje lenne már túllépni a szörnyűségeken, hiszen a múltat úgysem lehet megváltoztatni. Borzasztó, hogy sokuknak még egy fényképe sem maradt, de örülni kellene annak, hogy legalább a családtagok életben vannak. Hiszen voltak tízen, akik meghaltak. Arra kellene törekedni, hogy jó kedvűek legyenek és nyissanak egymás felé az emberek, minél többet. Hiszen nem elég vágyni a jóra, a boldogságra, azért tenni is kell.

Előzmények, részletek, további hírek